Az idézet John Cage önéletrajzából való, amelyet az 1989-es Kiotó-díj (a japán "Nobel-díj") átvétele alkalmából írt. Azért került e cikk elejére, mert úgy vélem, jól jellemzi a száz esztendeje született és húsz éve elhunyt amerikai zeneszerző szemléletmódját: új utakat, a szokványostól eltérő megoldásokat keresni, feszegetni a határokat, kísérletezni - csak így fedezhetünk fel rejtett összefüggéseket, és érhetünk el kimagasló eredményeket. Ez az attitűd részint családi indíttatásból táplálkozhatott, hiszen Cage édesapja feltaláló volt.
John Cage előbb írónak készült, aztán a festészettel és az építészettel is kacérkodott, végül mégis a zeneszerzés mellett döntött. Amikor felkereste Los Angelesben Arnold Schönberget, azzal a kéréssel, hogy tanítsa őt, az osztrák komponista megkérdezte tőle, a zenének fogja-e szentelni az életét. Az igenlő válaszra felajánlotta, hogy ingyen tanítja. Két év elteltével Schönberg úgy ítélte meg, Cage-nek nincs érzéke a harmóniához. "Ön mindig elér majd egy falig - jósolta neki -, amelyen nem tud átjutni." "Akkor azzal fogom tölteni az életemet, hogy mindig fejjel megyek ennek a falnak" - felelte Cage. Első kompozícióiban a Schönberg-féle dodekafon technika kiegészítésére törekszik: nem tizenkét, hanem huszonöt hangból álló sort használ bennük.
Cage 1938-ban Seattle-ben, a Cornish Schoolban kapott korrepetitori állást. Ez az időszak rendkívül fontos szerepet játszott emberi és művészi fejlődésében egyaránt. Itt találkozott a táncos-koreográfus Merce Cunninghammel, aki egy életen át barátja, majd társa lett, s akinek számos darabjához készített kísérőzenét. Itt jutott arra a felfedezésre, amelyet mikro-makrokozmikus ritmikus struktúrának nevezett el. "Ez a ritmikus struktúra bármilyen hanggal kifejezhető, a zajokat is beleértve, de nemcsak hangként és csendként, hanem a táncban mozdulatként és mozdulatlanságként is megjeleníthető" - írja. Ekkor ismerkedett meg a Zen buddhizmussal, amely mint keleti filozófia, az ő életében később a pszichoanalízis helyébe lépett. "Nem tudtam elfogadni azt a hivatalos felfogást - olvasható már idézett önéletrajzában -, mely szerint a zene célja a kommunikáció volna, ugyanis azt tapasztaltam, hogy ha valami szándékosan szomorút írtam, a közönség és a kritikusok gyakran hajlamosak voltak nevetni rajta.
Elhatároztam, addig nem komponálok, míg nem találok a kommunikációnál nyomósabb indokot. Ezt pedig Gira Sarabhai indiai énekesnőnél és tablaművésznél találtam meg: a zene célja nem más, mint hogy kitisztítsa és lecsendesítse elménket, s így képessé tegye az isteni sugallatok befogadására." Ekkor komponálta első elektroakusztikus műveit - ez idő tájt kezdte el Imaginary Landscapes című sorozatát, melynek első három darabja az Amadinda Ütőegyüttes októberi 20-i koncertjén is megszólal. És ekkor alkalmazta először a preparált zongorát. Voltaképpen kényszerhelyzet szülte ezt a megoldást, ugyanis egy afrikai jellegű táncdarabhoz ütőhangszerekre lett volna szüksége, ám a színházban nem volt alkalmas tér ezek elhelyezésére, csupán egy zongora állt rendelkezésére. Cage ekkor rájött, hogy ha különféle anyagokat, tárgyakat helyez a húrok közé, a billentyűk leütésével egy egész ütőzenekar szólaltatható meg. Ezzel hihetetlen módon kitágította a zongora lehetőségeit, voltaképpen egy új hangszert hozott létre. Újítását azóta a free jazzben is alkalmazzák: Magyarországon elsősorban Binder Károly, illetve a tavaly nyáron elhunyt Szabados György.
Cage két esztendeig próbálkozott azzal, hogy egy főiskola vagy egyetem keretein belül, vállalati szponzoráció segítségével létrehozzon egy Kísérleti Zenei Központot, ám - noha tervét érdekesnek találták - senki nem akart erre pénzt áldozni, így végül letett róla.
A negyvenes évek végén Cage kipróbálhatta a Harvard Egyetem süketszobáját, s ez az élmény vezette arra a felismerésre, hogy a csend sem néma, mert az ember hallja az idegrendszer működését és a vér áramlását. Ebből a tapasztalatból, továbbá Robert Rauschenberg Fehér festményének hatására született talán leghíresebb műve, a 4'33", amely csend-darabként definiálható, hiszen az előadónak egyetlen hangot sem kell megszólaltatnia. A csend mégsem lehet tökéletes, mert megtörik a koncertteremben keletkező vagy oda beszűrődő zajok (például köhögés, nevetgélés, széknyikorgás, illetve dudálás, szirénázás, madárcsicsergés), hasonlóképpen akkor is, ha lemezen "hallgatjuk". Az Amadinda, amely a Hungarotonnál Cage valamennyi ütőhangszerre komponált művét lemezre vette, természetesen ezt a darabját is "rögzítette".
Kompozícióiban Cage általában tág mozgásteret hagy művei tolmácsolóinak, olykor a hangszerválasztást és az előadói apparátus összetételét sem szabja meg, és időtartamukat sem írja elő. Egy 1985-ben, eredetileg zongorára írott darabjának, melyből 1987-ben orgonaátiratot is készített, az ASLSP címet adta, amely annyit jelent: olyan lassan, ahogy csak lehet. Egy 1997-ben - tehát öt évvel Cage halála után - rendezett konferencián a részt vevő muzsikusok, zenetudósok és filozófusok arra jutottak, hogy az orgonadarabot 2000-ben kezdik el játszani a németországi Halberstadt St. Burchardi templomában, és előadása 639 évig - nem tévedés: hatszázharminckilenc évig - fog tartani. Azért éppen ennyi ideig, mert a templom orgonája 2000-ben volt ennyi idős. A "koncert" végül 2001. szeptember 5-én, Cage születésének 89. évfordulóján kezdődött, és a tervek szerint 2640. szeptember 5-én, a szerző 728. születésnapján ér véget. Meglátjuk...
hírlevél
