Óriási várakozás előzte meg Cecilia Bartoli érkezését, különleges biztonsági intézkedések fogadták, és kicsit mindenki tartott tőle. A dívákkal sok a baj, az énekesek szeszélyes természetűek, főként, ha olasz temperamentummal áldotta meg őket az Isten. Ki tudja hát, mennyire lesz Bartoli megközelíthetetlen. Aztán megérkezett egy végtelenül kedves, közvetlen, szerény, mosolygós hölgy, akitől a világ csak tanulhatja a művészet, a zene iránti alázatot. Az arcára van írva, hogy az éneklés öröm, és kiderül róla, hogy valóban a muzsika az élete. Azt mondja, régi álma Budapesten énekelni, hiszen Fischer Ádám karmester, akit 18 éve ismer, és egyik mesterének tekint, már sokszor hívta. „Egy New York-i Cosí fan tutte után maestro Fischer szenzációs gulyást főzött, és akkor megígértem neki, ha még egyszer ilyen finomat készít, jövök bárhová” – tréfálkozik, majd hozzáteszi, még rengeteg álma van, csak az a kár, hogy az élet túl rövid, hogy valamennyi megvalósuljon.

Cecilia Bartoli (Fotó/Forrás: Catherine Panchout / Getty Images)

– Legalább egy nagy álmát megosztja velünk?

– Nagyon szeretnék Monteverdi-operákat énekelni. Visszamenni egészen a reneszánsz zenéhez, amelyben még sok kincs felfedezésre vár.

– Rossini-énekesként kezdte a pályáját. Miért éppen Rossinit választotta?

– A szüleim szintén énekesek voltak. Sokat tanultam édesanyámtól, aki egyébként most Budapestre is elkísért. Ő terelgetett Rossini felé, pontosan tudta, hogy a hangi adottságaimhoz akkor Rossini állt a legközelebb.

– A szívéhez meg a tánc. Hiszen eredetileg flamencotáncosnak készült. Megmaradt a tánc iránti vonzalma?

– A lelkemben igen, ég a szenvedély, de a lábaim már nem bírnák. És az alattunk lakók is örültek a váltásnak. Az énekpróbákat jobban viselik…

– Rossini után Mozart, majd Haydn, Gluck, Händel, Vivaldi következtek, barokk szerzők olykor ismeretlen művei. Miért visszafelé utazik a zenetörténetben?

– Mert mindig az hajt, hogy megértsem a muzsikát. Hogy mi volt az előzmény, mire építkezett, miből táplálkozott a zeneszerző. Ha igazán meg akarunk érteni valamit, a gyökerekig kell ásnunk.

– Mennyit kutat egy-egy zenemű után?

– Változó. De van olyan ária, például a Maria Malibran emlékének szentelt lemezemen, melynek hátterét tíz évig kutattam. Rossini, Paganini, Liszt, Turgenyev leveleit olvastam hozzá.

– Maria Malibrannak, az operaművészet első nagy dívájának emlékére adja a május 4-i hangversenyt is. A 19. század nagy mezzóját és komponistáját újra felfedezte a világnak. Noha nem ismerhetjük a hangját, úgy tiszteli, mintha a példaképe lenne.

– Valóban csodálom őt, hiszen az éneklésben az a fajta szabad kifejezés, az a művészi filozófia, amit ő képviselt, forradalminak számított abban az időben. Minden addigi szabályt felrúgott, hogy a zene segítségével kifejezze az érzelmeket. Ezt a korabeli kritikusok, sőt még a hallgatói is a szemére vetették. Azt például, hogy éneklés közben szabadon járkált a színpadon. Addig az volt a szokás, hogy egy helyben állva énekelnek. Áthágta a szabályt, de képes volt könnyeket fakasztani a közönsége szemében. Semmi kétség, korának legnagyobb énekese volt.

– Malibrant nem tudja hallgatni, de kiket hallgat a legszívesebben?

– Például Pavarottit, Caballét. De még többet hallgatok hangszeres zenét, mert úgy vélem, a hangszeres muzsikusoktól olykor még többet lehet tanulni. Schiff András keze alatt „énekel” a zongora, nem véletlenül dolgoztunk olyan sokat együtt; Maxim Vengerov is tud „énekelni” a hegedűjén.

– Milyen benyomásokat szerzett a budapesti Operaházról?

– Sokat hallottam róla, hogy szebb, mint a bécsi, és ez valóban így van. Amikor először a pódiumra léptem, rögtön vágyat éreztem, hogy lefilmezzem. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy ilyen jó az akusztikája. Mindenki tudja, hogy a nagy operaházakban, például a milánói Scalában, száraz a hangzás, itt azonban más, élmény a színpadán énekelni.

– Mennyi időt tölt otthon, Rómában?

– Körülbelül az év felét. Édesanyám főztje gyakran hazacsábít. Évente negyven-ötven koncertet vállalok, inkább ária- és dalesteket, operaszerepet csak néhányat.

– Azt mondják, a legnagyobb sztárok gyakran magányossá válnak. Hatalmas teher állandóan a reflektorfényben állni. Vagy ez inkább inspirálja?

– Nem érzek terheket, boldog vagyok, hogy szeretnek, és hogy azt csinálhatom, amit szeretek. A művészet iránti alázat a legfontosabb a számomra. Egyszerű zenész vagyok, egy közvetítő, Mozarthoz képest pedig icike-picike – a nagyságról csak ennyit.