Smile, Eternally, This Is My Song – talán nem is tudja, hogy ezeket a dalokat, amelyeket ma szinte jazz sztenderdként tekinthetünk, Charles Chaplin komponálta. Az a kefebajszú, buggyos nadrágos csavargó, aki egy személyben volt író, forgatókönyvíró, színész, rendező, vágó, producer, akrobata – és zeneszerző.
Chaplin az 1931-es Nagyvárosi fényektől kezdve minden filmjéhez saját maga írt zenéjét, sőt, idős korában visszatért régi alkotásaihoz, és azokhoz is komponált muzsikát. Ennek ellenére szinte soha nem emlegetik filmzeneszerzőként.
Zeneszeretete gyerekkorából ered, első élménye, amikor egy dél-londoni klubban harmónium és klarinét duót hallott. Így ír erről Életem c. könyvében. „Addig még sosem hallottam olyan pezsdítő dallamot: gyönyörű és lírai volt, pajzán és vidám, forró és megnyugtató. Megfeledkeztem kétségbeesésemről, és átmentem az utcán a muzsikusokhoz. A harmóniumon egy vak ember játszott, ijesztő üreg tátongott a szeme helyén; eltompult, keserű arc fújta a klarinétot” – emlékezett vissza. Ötéves korától már színpadon énekelt, tinédzserként hegedülni és csellózni kezdett. Stan Laurel, Stan & Pan párosának vékonydongájú tagja, aki 1910-ben ismerte meg pályatársát, így emlékezett vissza:
Mindenhová magával vitte a hegedűjét, ahová csak tudta. Fordítva volt felhúrozva a hangszere, hogy játszani tudjon rajta bal kézzel, és órákon át gyakorolt.
Akkor sem hagyott fel a zene iránti szenvedélyével, miután felfedezte Hollywood. Noha súlyos változásra és művészi megújulásra késztette a hangosfilm megjelenése, egyben lehetőséget is kapott rá, hogy saját zenét komponáljon a filmekhez. És ahogy forgatókönyvíróként és rendezőként is isteni érzéke volt a dramaturgiához, aláfestő zenéi mindig hozzátesznek a képsorokhoz. Filmkészítőként szerzett hírneve folytán pedig megtehette, hogy Debussyvel, Schönberggel, Rahmanyinovval barátkozzon, Sztravinszkijjal pedig majdnem írtak egy közös operát.
Horowitz röviddel a háború kitörése előtt vendégül látott a házában feleségével, Toscanini lányával. Rahmanyinov és Barbirolli jött még el. Rahmanyinov különös megjelenésű ember volt: aszkéta vagy szerzetes benyomását keltette. Magunk között voltunk, csak öten vacsoráztunk együtt.
Úgy látszik, valahányszor a művészetre fordul a szó, mindig másképpen magyarázom. De miért is ne? Ezen az estén azt fejtegettem, hogy a művészet a mesteri technikához járuló érzelmi többlet. Valaki a vallásra terelte a szót, és nem tagadtam, hogy nem vagyok hivő. Rachmaninov gyorsan közbeszólt:
– De hogyan képzelhető művész vallás nélkül? – Sarokba szorított.
– Azt hiszem, nem ugyanarról a dologról beszélünk – mondtam. – Szerintem a vallás dogmában való hit; a művészet inkább érzés, nem pedig hit dolga.
– A vallás is érzés – felelte Rahmanyinov. Erre már befogtam a számat.
Chaplin önéletrajzában elmeséli, hogy amikor megismerkedett Schönberggel, az osztrák zeneszerző elmondta neki, hogy tetszett neki a Modern idők, kivéve persze a zenét. „Amiben nagyjából egyet is értettem vele” – kommentálja Schönberg fanyalgását alázatosan a filmes. Pedig a Modern időkben szerepel a Smile című dal alapján képező zenei betét, amely Chaplin melodikus érzékét dicséri.
Kapcsolódó
Ezek Chaplin mosolydallamának legszebb feldolgozásai
Nat King Cole csinált belőle standardet, Michael Jackson kedvence volt, de Barbra Streisand is feldolgozta. Sokan talán nem is tudják, hogy Charlie Chaplin a Smile című dal szerzője.
Nem tudott kottát olvasni. A komponálás folyamatát is csak úgy nevezte: lalalázás. Ez volt az, amikor elénekelte a szólamokat az asszisztensének. David Raskin, aki a Modern időkben dolgozott vele, így írt: „Semmi sem kerülte el a figyelmét – és a fülét. Nem csak a témával kapcsolatban voltak meglátásai, hanem azt is tudta, hogy minek hogyan kell kibomlania.”
Charles Chaplin a United Artists részvényeseivel, 1919
A music hall világában szerzett tapasztalata sokat segített Chaplinnek abban, hogyan szolgálhatja a zene a komikus hatást.
„Azon iparkodtam, hogy vígjátékaimat a csavargó figurájával ellentétes, romantikus zenével keretezzem, mert a finom zene az érzelem dimenziójával gazdagította komédiámat. A kísérőzenét összeállító muzsikusok sehogy se akarták ezt megérteni. Körömszakadtáig ragaszkodtak a mulatságos zenéhez. Ilyenkor elmagyaráztam, hogy nem kívánok konkurenciát,
azt szeretném, ha a zene finoman vonzó ellenpontja lenne a komédiának, érzelmet fejezne ki, mert érzelem nélkül – ahogy Hazlitt mondja – a műalkotás nem lehet teljes.
Megesett, hogy egyik vagy másik zenész felült a magas lóra, és előadást tartott nekem a kromatikus meg a diatonikus skála szűkített hangközeiről: ilyenkor laikus megjegyzéssel torkoltam le: »Csak a dallam számít, a többi csak kalimpálás.«”
Azt állította, a fülbemászó dallamokat álmában hallotta. Partitúrái egyébként tele vannak áthallásokkal – egyaránt hatott rá Puccini, Debussy, Brahms és Elgar, de sokszor tisztelgett Gershwin előtt is. Emlékezzünk csak arra a jelenetre a Modern időkből, amikor a csavargó egy hajóépítésen kezd el dolgozni.
Sokan szentimentálisnak bélyegzik a zenéjét, de hát Csajkovszkij vagy Rahmanyinov is gyakran az. Filmjeleneteiben pedig folyton érződik a zene ihlető ereje. Ha felbukkan egy hegedű, az többnyire mély, érzelmes részeknél történik – ahogy például a virágárus lány bemutatkozó jelenetében a Nagyvárosi fényekben.
Életében három Oscar-díjat nyert. Az elsőt A cirkuszért, a másodikat, az életműdíjat 1972-ben, amikor tizenkét perces ováció kísérte a megjelenését. Egy évvel később a Rivaldafény zenéjéért kapta meg az Akadémia elismerését. Nem is ok nélkül. Maga Chaplin is büszke volt a zenére, és az őt illető dicséretek közül inasuk, Henry levelét tartotta a legnagyobbra. „A legjobb film, melyet valaha is láttam” – írta az inas a Rivaldafényről. – „Los Angelesben be sem mutatták. De a rádióban játszanak néhány felvételt a zenéjéből. Gyönyörű zene. Mintha villany rázna meg, ha hallom. Mr. C.-t, a zeneszerzőt sohasem említik meg.”
(források: Chaplin: Életem; Guardian)
hírlevél
