Murray Perahia szinte minden erősséget felsorakoztat, amelyet egy Chopin-játékostól elvár az ember: virtuozitás, igényesség, érzékenység és stílusérzék. Bár a két korai zongoraverseny sem műfajában, sem pedig a Chopin-műjegyzékben nem tartozik a legerősebb opuszok közé, sajátos bájuk, kecsességük Perahia előadásában megfogja az embert. A Zubin Mehta és a New York Philharmonic által kísért zongoraművész előnyt farag a mű alulhangszereltségéből: nem kíván mást, többet mutatni belőle, mint amennyit Chopin belerakott, így - sok erőszakos előadással ellentétben - kiderül, hogy ez sem kevés.

A lemezen szereplő három zongoradarab, a Barcarolle, a Berceuse, és a Fantázia egyedi, mondhatnánk "páratlan" opuszok a jórészt sorozatokra épülő Chopin-életmű számtalan keringője, mazurkája között. Igazi élmény Perahia "beszélő" zongoráját hallgatni: a Barcarolle gondolájában egy ötödik Chopn-ballada veszett el (azazhogy éppen nem veszett el!), a Berceuse altatódala pedig ma is bármely bölcső mellett érvényesülne.

Az f-moll fantázia egy külön történet. Nincs rá kielégítő magyarázat, hogy ez a sajátos hangú, chopini mércével mérve viszonylag terjedelmes (Perahiánál csaknem 13 perces) zongoradarab miért vált a Chopin-repertoár mostohagyermekévé. A balladákét (talán az f-moll kivételével) meghaladó összetettsége, bonyolult dramaturgiája, vagy a meghökkentően schumannos motívumok felelősek ezért, ki tudja? Én mindenesetre hiányolom a hangversenytermekből.