Kontratenornak lenni még mindig izgalmas

Franco Fagioli – Handel Arias

Franco Fagioli: Handel Arias

Az argentin kontratenort rendszeresen virtuozitásáért méltatják, sőt a Händel-áriákat tartalmazó lemezének borítóján egyenesen „atletikusságát” emlegetik. Nem ok nélkül, Franco Fagioli lenyűgöző sebességgel szárnyal például a „Crude furie degl'orridi abissi” kezdetű áriában, egyesül az őt kísérő zenekarral, csúcspontjai nyomán megáll a hallgatóban az ütő, és képes megidézni azt az elsöprő hatást, amely Händel zenéjének olyannyira sajátja. Máskor kitartóan szívós, ahogy egy-egy fájdalmas áriát megformál (Cara sposa...), és imponáló, ahogy széles hangterjedelmét használja. Ha nem is minden pillanatában tökéletes, de egy másodpercig nem enged ez a lemez: és ez nagyon kevés énekesről mondható el.

Persze kontratenorként könnyű izgalmasnak lenni. Nem mintha most kezdődött volna a reneszánsza, de a hangfaj puszta megszólalásával képes elvarázsolni minket. Éppen úgy, ahogy elvarázsolta annak idején a csupán tréfából fejhangon éneklő Fagiolit is, aki egy James Bowman-felvétel hatására döntötte el, hogy kontratenor szeretne lenni. És milyen jól tette, hogy az lett.

Deutsche Grammophon, 2018

Csak áll, és magába nyel

Max Richter - Infra

Max Richter / Infra (Fotó/Forrás: Deutsche Grammophon)

Max Richternek könnyebb és nehezebb dolga van, mint Beethovennek. Könnyebb, mivel Beethoven tényleg a semmi peremére kirándult, amikor kitalált valami újat, egy olyan posztmodern zeneszerzőnek, mint Max Richter, viszont elég átnéznie a szomszédba, mi zajlik indie és eletronic színtéren. És látnia kell, hogy nagyon érdekes dolgok. Az utóbbi évtizedek esztétikává párolták a repetíción és monotonitáson alapuló műfajokat – nem másról, mint a rockról, a bluesról, a jazzről beszélek –, és mechanika barbarizmusát a mechanika harmóniájára cserélték. Ilyen meditatív kompozíciók találhatók Max Richter albumán, az Infrán. De nehezebb is neki, mert klasszikus zenészként eleve hendikeppel indul az indie vonalban, a komolyzene-hallgatók meg egyelőre semmi hajlandóságot nem mutatnak, hogy lecseréljék Beethovent ővele.

Hát mert nem is kell: az Infra egy rendkívül homogén kompozíció, amelyben úgy érzed, az éjszaka kel életre a maga sötét természetével. Egészen más, mint a régi évszázadok zenéje. Azok haladtak valahová. Ez viszont áll, és magába nyel. Zongorára, vonósnégyesre és elektronikára készült, és neked.

Deutsche Grammophon, 2010/2014

Fagottistából szólóművész? Miért ne?

Stefán Zsófia - Exploring Enchanted Gardens

Exploring Enchanting Gardens

Nem nevezhető éppen piaci résnek az, ahova a Concerto Budapest művésze betalált új lemezével, amelynek csak a borítója giccses. A muzsika gyönyörű. Stefán Zsófia egy fagottista testébe zárt zongoraművész, az Exploring Enchanted Gardens legalábbis erről árulkodik, amelyen olyan lenyűgöző könnyedséggel játszik Chopint, hogy egyszerre meglepő és örömteli élmény hallgatni. A b-moll noktürn (op. 9. No. 1.), az elmaradhatatlan cisz-moll (op. posth.) és a Fantaisie-Impromptu Bábel Klára hárfajátékával szól, meglehetősen ízléses átdolgozásban. A hangszerelést tekintve még izgalmasabb a program középső része: Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyének lassú tételében például a fagottot szimfonikus zenekar helyett fuvola, oboa, kürt, klarinét és basszusklarinét kíséri. Ha ez a művésznő ilyen átdolgozásokat készít, és álmodozni szeretne, tényleg ne elégedjen meg a Seherezádé-szvit szólamával.