2016-ban vezényelt először Magyarországon, a Bartók+ Operafesztiválon. Milyen emlékei vannak erről az eseményről?

Az volt az operai debütálásom Magyarországon, egy Bartók-maratont adtunk elő, egyetlen este elvezényeltem Bartók három fontos színpadi művét, A fából faragott királyfit, A csodálatos mandarin, és A kékszakállú herceg várát. Izgalmas volt végigkövetni az egyik kedvenc szerzőm fejlődési folyamatát, ahogyan korai balettjének késő romantikus zenéjétől a harmóniai nyelvezetét tekintve teljesen eltérő, kísérletezőbb Mandarinon keresztül eljutott az opera szimbolizmusáig. Utána Münchenben is vezényeltem a Kékszakállú új produkcióját, 2020-ban, még a Covid kitörése előtt, és az előadásért Németországban megkaptam az Opera Awardot mint legjobb karmester.

gyerekkorában Bartók élt is egy darabig Ukrajna területén. Népdalgyűjtőként sem csak a magyar zenét gyűjtötte, hanem a különféle kelet-európai dallamokat, így az ukrán muzsikát is. Nagy megtiszteltetés volt az ő darabjait Magyarországon vezényelni, de a mostani koncert is az, hiszen egy igazán nagyszerű műsort adhatunk elő a zenészekkel, amely ma is rendkívül aktuális.

Majdnem egy hétig próbál a zenekarral a koncert előtt. Ez a szokásos munkamódszere?

Nem, most egy kicsit hosszabb a próbaidőszak, mert beleesik a nemzeti ünnep is, és aznap nem dolgozunk. Általában csak két vagy három napra érkezem, különösen az olyan helyekre, mint például az Egyesült Királyság, ahol nem szokás hosszan próbálni. De nagyon élvezem a munkát a Concerto Budapesttel, mindhárom darabot most vezénylem először, ezért jó, hogy van elég idő a részletekkel foglalkozni, és kidolgozhatom a saját interpretációmat.

Oksana Lyniv (Fotó/Forrás: Oleh Pavliuchenkov / Concerto Budapest)

Ön választotta a műsort?

Nem, a zenekar javasolta, de megvitattuk, és elfogadtam, mert mindhárom darabot nagyon izgalmasnak találom. A három komponista hátterében olyan események találhatók, amelyeket párhuzamba lehet állítani a mai politikai helyzettel. Én Ukrajnából származom, ahol több mint egy éve háború dúl, és az ország orosz megszállástól szenved. Újra fontos kérdéssé vált a művészek szerepe a háború idején, és erről heves viták zajlanak. Lehet, hogy véletlen, de ebben a programban három teljesen ellentétes, különböző végpontokat képviselő szerzőtől játszunk darabokat. Az I. világháború idején Saint-Saëns és Ravel ellenségek voltak, mivel előbbi

– olyan volt ez, mint ma a cancel culture. Ravel pedig önkéntes katonaként a fronton tartózkodott, de amikor megkapta Saint-Saënstól a nyilatkozatot, nem volt hajlandó aláírni. Az volt a véleménye, hogy ha olyan fontos szerzőket tiltanak be, mint akár a bécsi klasszicisták, Mozart, Haydn vagy Wagner és Richard Strauss, azzal a saját nemzeti zenéjük színvonalát is csökkentik. Úgy gondolta, a kultúrának a kommunikációt kell szolgálnia, és kijelentette, neki semmivel nem lesz kisebb zeneszerző Arnold Schönberg, csak mert osztrák, annyira jelentősek az új gondolatai és útkeresései a zenében. Ennek következtében Saint-Saëns bojkottálta Ravel műveit, a saját honfitársáét, csak mert az nem értett egyet németellenes törekvéseivel. Ez nagyon sok mindent elárul az akkori európai politikai szituációról. A harmadik szerző pedig Richard Strauss, aki később a nácikkal is együttműködött, Goebbels idejében ő volt felelős a zenei életért. Amikor Arturo Toscanini bojkottálta a Bayreuthi Ünnepi Játékokat, éppen a nácizmushoz fűződő kapcsolatuk miatt, aztán lemondta a Parsifal előadásait, és az Egyesült Államokba emigrált, Richard Strauss ugrott be helyette. Nagyon érzékeny kérdés, mit lehet tiltani, és mit nem, mit kell tennie a művésznek egy politikai katasztrófa, egy háború idején. Mi számít propagandának, és mi nem, ki melyik politikai oldalhoz csatlakozik? Az én eszmém szerint

Ez a szituáció nagyon hasonlít ahhoz, amikor egyesek azt mondják, nem kellene orosz zenét játszani, hogy így tiltakozzunk a háború ellen.

Nem gondolom, hogy ez helyénvaló lenne, mivel Csajkovszkij vagy Rahmanyinov nem lehet bűnös azért, amit a modern Oroszország tesz. Szándékosan nem azt mondom, hogy azért, amit Putyin tesz, mert sok orosz ember támogatja a háborút, ami nagy baj. De biztos vagyok benne, hogy az említett zeneszerzők sosem állnának a pusztítás mellé. Tudjuk Csajkovszkij leveleiből, hogy ő maga is szenvedett az orosz rezsim alatt, többek között a homoszexualitása miatt. Rahmanyinov pedig Amerikába emigrált, mert nem értett egyet az országa politikai meggyőződésével. Ugyanakkor úgy gondolom, minden művész felelőssége, hogy védelmezze a békét és a demokráciát. Fel kell emelnünk a hangunkat. Így ha együtt kell dolgoznom egy orosz zenésszel, akkor igenis fontos a politikai meggyőződése.

Oksana Lyniv (Fotó/Forrás: Michele Lapini / Teatro Comunale di Bologna)

Mit gondol arról, amikor a zenekarok a világ koncerttermeiben ukrán zenét játszanak, hogy így fejezzék ki a támogatásukat az országuk számára? Jelenthet ez valódi segítséget, vagy nem több, mint egy szép gesztus?

A szolidaritás minden gesztusa segítséget jelent. Nagyon nehéz most azoknak az embereknek, akik az orosz agressziótól szenvednek. Éppen ezért bárhogyan is fejezi ki valaki a világban a támogatását és a szolidaritását, segít hinnünk benne, hogy egyszer az egésznek vége lesz, visszatérhetünk a normális élethez, és újraépíthetjük az országunkat.

Mi történik most az ön által alapított Ukrán Ifjúsági Szimfonikus Zenekarral?

Jóval a háború előtt hoztam létre az együttest, még 2016-ban. Eleinte oktatási programként funkcionált, hogy segítse a tehetséges fiatal zenészeket a fejlődésben, de a háború kitörésével a feladatunk humanitárius misszióvá alakult. Próbálunk életeket menteni, segíteni az evakuációt, és azt, hogy az otthonukat, megélhetésüket elvesztő fiatal zenészek és családjaik anyagi segítséget kaphassanak. Sokat segített a pénzgyűjtésben partnerünk, a Német Ifjúsági Zenekar. Most a nyári projektjeinket tervezzük, lesz egy kisebb német, illetve egy olasz turnénk is, de a későbbiekre meghívásokat kaptunk Luzernbe, Kanadába és Ázsiába is. Reméljük, hogy sikerül megvalósítani ezeket a terveket, mert nagyon fontos a munkánk a fiatalok számára. Többen különböző országokban tanulnak, szerte a világban, míg néhányan Ukrajnában maradtak a családjuk miatt.

Természetesen nagyon fontos az ő szavuk, hiszen ilyenkor az ukrajnai kultúra nagyköveteiként működnek. Általában a nagy nemzetközi szerzők műveit játsszuk, de tartottunk ősbemutatókat is, ukrán szerzők kifejezetten számunkra írt műveiből.

Oksana Lyniv (Fotó/Forrás: Oleksandr Samoilov / Concerto Budapest)

Milyen típusú karmesternek tartja magát?

Erről inkább a zenészeket kellene megkérdeznie! Azt elmondhatom, hogy inspirálónak tartom a zene mögött megbújó történetet. Mindig kulcsokat keresek az interpretációhoz: miért pont ezt a művet írta meg a zeneszerző, mit akart vele mondani, milyen szimbólumokat használt? Most például Saint-Saëns III. (Orgona)szimfóniáját játsszuk, az orgona templomi hangszer, a vallásos zenéből származik, a zeneszerzőt pedig egész életében foglalkoztatta a zene spirituális vonatkozása. Épp ma beszéltem a zenészeknek arról, hogy még a hangszeres műveiben is erős vallásos üzenetet közvetített, de mindezt filozofikus tartalommal tette. A III. szimfónia a középkori Dies irae-motívummal kezdődik. Ennek értelmezéséhez inspirációt merítettem Dante Isteni színjátékából, nemcsak azért, mert az is középkori mű, hanem mert szintén nagyon jelentős a filozofikus-spirituális tartalma. A mi interpretációnkban ez a szimfónia is háborúról és békéről szól, arról, mi az emberi lélek, és hogy Isten mindenkit a saját képmására teremtett. De mit is jelent az, hogy mindenkiben van valami Istenből? Azt, hogy

A szimfóniában ez az erő először negatívan jelenik meg, a Scherzo-részben pedig már a háború közepében találjuk magunkat. A Dies irae-motívum igen agresszívan jelenik meg minden hangszercsoportban, mintha mindenki egymás ellen lenne. De a következő, gyönyörű lassú részben Saint-Saëns a mennyországot és az örök világosságot akarja megmutatni nekünk. Megérkezünk oda, ahol már nem létezik az anyagi világ, nincs agresszió, sem ellenségeskedés, csak maga a csoda, ahol találkozhatunk a Teremtővel, és felfedezhetjük magunkban a vágyat a béke, a szépség és a fejlődés iránt. A finálé pedig olyan, mint egy Gloria, Händel Messiása juthat eszünkbe, ugyanis a barokk zene is nagyon inspirálta a szerzőt. Azt gondolom, számunkra az a szimfónia legfontosabb üzenete, hogy nemcsak azért jöttünk erre a világra, hogy fogyasszunk, élvezzünk, hanem mindenki felelős azért, hogy jobb világban éljünk, és így együtt megnyerhetjük a csatát a Gonosz ellen. De csak akkor, ha felfedezzük a saját erőnket és felelősségünket.

A művek mögötti történet iránti érdeklődése miatt lehet, hogy a legnagyobb sikereit az opera világában aratta?

Egyaránt szeretem a szimfonikus zenét és az operát, és mindkettő inspirál, de a koncerteknél is fontos, hogy minden zenészt bevonjak a koncepciómba. Minden egyes előadónak, minden hangszercsoportban tudnia kell, mi történik éppen ebben az akkordban, a szólókürtben, vagy amikor a fuvolák az angyalokat festik… A mennyországot megjelenítő fináléban a pizzicato olyan, mintha a felhőkön járnánk, és körülöttünk ragyognak a csillagok. De mielőtt megérkezünk, érdekes, sötét szeptimakkordok szólalnak meg a harsonában és a tubában. Ahhoz hasonlítottam, mint amikor Szent Péter áll a mennyország kapujában a kulcsokkal, belenéz a lelkünkbe, és megkérdezi: szabad-e neked bemenni a mennyek országába? A harmóniában érezni a kételyét. És amikor a kapu végül mégis megnyílik, hihetetlen szépség tárul a szemünk elé. Már nagyon várom a koncertet, és hogy a Zeneakadémia gyönyörű, történelmi épületében lépjek fel.

Fejléckép: Oksana Lyniv (fotó/forrás: Oleksandr Samoilov / Concerto Budapest)