Úgy tűnik, a Budapesti Tavaszi Fesztivál szervezői is osztják ezt a véleményt. Tessék csak kinyitni a bővített kiadású programfüzetet a 31. oldalon: a Harmonia Caelestis plakátjairól ismert Esterházy-fénykép díszlik a krémszínű papíron. Hohó, zenés irodalmi est, Esterházyval és szövegeivel a középpontban – borítja el agyamat a rajongói köd. A művészgárda nagyszerű: Balla Zsófia, Cselényi Béla, Esterházy Péter, Szőcs Géza (írók, költők), Igó Éva, Ráckevei Anna, Jordán Tamás, Mácsai Pál (színészek), Csemiczky Miklós, Orbán György, Selmeczi György, Vajda János (zeneszerzők), Csereklyei Andrea, Meláth Andrea, Fekete Attila, Kovács István (énekesek), Gothár Péter, Szász János, Silló Sándor, Sándor Pál (filmrendezők), valamint az Ars Nova Énekegyüttes neve keretezi az író fotóját.
Március 23-án este, az Uránia Nemzeti Filmszínházban aztán kiderült: nem minden Esterházy, ami fénykép. Az író fotója a programfüzetben inkább – eredményes – közönségcsalogatásul szolgálhatott, hiszen a mintegy két és fél órás előadás során mindössze egy műben hangzottak fel sorai. A műsor ugyan még egy kompozíciót tartalmazott, ám az Agancsos bambi címet viselő recitativora hiába várt a nagyérdemű.
Pedig nagyon jól indult ez a „dal-színháznak” keresztelt alternatív dalest. A színpadon egy zongora, tizenhat szék kapott helyet, jobb szélén pedig egy kis asztal és négy kecses, barátságos fotel várta a színészeket. Az est házigazdájától (miért nem az ő fotója illusztrálja a programfüzetet?), Selmeczi Györgytől megtudtuk, hogy a program a négyes szám jegyében fogant: négy író, költő szövegeit, verseit hallhatjuk négy színész előadásában, mielőtt azok négy zeneszerző feldolgozásában, négy énekes, illetve a 4x4 tagú kórus tolmácsolásában felhangoznának. A műsorfüzet és a műsorvezető egyaránt vers-, illetve dalblokkokat ígért, azaz egy csokor szöveg után következett volna ugyanezek zenei megfogalmazása. Az első ilyen egység végeztével azonban Jordán Tamás váratlanul eldörmögte magát, és megkérdezte Selmeczitől, vajon nem lenne-e jobb, ha a megzenésítés rögtön a vers elhangzása után jönne? A házigazda áldását adta, ettől aztán egy néző is fellelkesült, és határozott, de udvarias hangon lekiáltott az emeletről, hogy a színészek pedig szíveskedjenek hangosabban szavalni. Milyen jópofa, improvizációnak ható rendezés, gondolhatta a közönség.
Aztán kiviláglott, hogy előbbi nem álcázza, hanem pótolni igyekszik az utóbbi hiányát, s az ennek nyomán keletkezett bizonytalanság végig ott lebegett a színpadon és a nézőtéren. A konferáló személye folyamatosan változott, de a számok sorrendjét illetően mintha nem lett volna közmegegyezés. A fejgép például csak nagy nehézségek árán tudta fellelni az épp megvilágítandó művészt; ami pedig az egy-egy dal nyomán készült icipici filmeket illeti, Silló Sándor filmje alól „kifogyott” az élőben szolgáltatott zene (Cselényi-Csemiczky: A spártai vadnyúl). A Gothár-klip első kockái egyszerűen belevágtak az épp beszélő Ráckevei Anna szavába, s a színpad közepén felejtett kórustagok részben behúzott nyakkal, részben hátracsavart fejjel álltak, amíg a vásznon lefutottak a képek, s megjelent a felirat: No input – nem sorolom tovább.
Így aztán kb. a huszadik perc után folyton az járt az eszemben, gondos rendezéssel milyen maradéktalanul nagyszerű esténk lehetett volna. Hiszen a közreműködők bármelyikét egymagában is szívesen hallgatná a közönség, hát még így együtt. S az, hogy a szövegeket ezúttal nem egy konferanszié felolvasásában, hanem avatott művészek előadásában hallhattuk, különleges feszültséget, „versenyt” teremtett próza és megzenésítés között: vajon a zene hozzáad-e valamit a már készhez, vagy inkább csak megterheli a szöveget? A művészek és az elhangzott művek nagy száma miatt most csak azokat a helyzeteket említeném, ahol ez a kérdés különösen érdekes módon dőlt el. Ahhoz a csodálatos egyszerűséghez képest például, ahogy Mácsai Pál Weöres Robogó szekerek című versét elmesélte, minden zenei hang túlzott felhajtásnak tűnt, és ez nem Orbán vagy az Ars Nova hibája, hanem Mácsai zsenialitása. Selmeczi György Weöres Minutes volantes című vers-ciklusához írt zenéje viszont nem csak felerősítette a Psyché régies nyelvezetének varázsát, de a megfelelő helyre biggyesztett kis szalonzenével, keringő-foszlánnyal értelmezni is segítette azt. Meláth Andrea hol gyöngéd, hol duhaj előadása lenyűgöző erővel hatott, még másnap reggel is az ő hangja dúdolt a fülemben: „Most kell hogy el szaladgy, Tűz múltán öszve faggy, Redőzet ingeden Dermett márván legyen.”
A szünet előtti utolsó blokk ellentmondásosságát nem a zene és szöveg viszonya, hanem a művészi értelmezés gyökeresen eltérő különbsége adta. Vajda János Petőfi (igen, egy kakukktojás) verseire írt öt dala ugyanis szövege révén amúgy is nehezen illeszkedett volna a programba, de míg Jordán Tamás leplezetlen iróniával, három lépés távolságból szavalta a költeményeket, addig Vajda zenéje halálosan komolyan vette őket. Fekete Attila természetesen követte a komponistát, s más környezetbe helyezve megérdemelt sikert aratott volna előadásukkal, de Jordán – a maga nemében fantasztikus – felütése után lehetetlen volt egyensúlyt teremtenie.
S az utolsó variáció feszültség-keletkezésre: a költői és a zeneszerzői forma közti különbség. Fodor Ákos (újabb négyesen kívüli, de milyen jó, hogy itt van!) Poszt című nemtudommije szintén Jordán Tamás előadásában hangzott el: „Én se leszek már szép, ifjú halott, akiből még mi minden…!” Vajda János kórusműve megnyugtató, kvintállású első fokkal zárul. Pont az a három pont veszett el…
Vége a dal-színháznak, taps, Selmeczi György a színpadra hívja a megjelent költőket-írókat. Esterházy Péter nincs köztük.
Hazafelé az jutott eszembe, olyan volt ez az este, mint amikor a Beethoven Kilencedik zárótételéhez meghívnak négy énekes-világsztárt, aztán ráeresztik őket a közönségre, gondolván, hogy négy zseni = négyszeres zsenialitás. Az eredmény rendszerint elviselhetetlen. Kell egy jó karmester, aki a részletekre is figyel.
hírlevél
