Henrik Ibsen műve egy hatalmas, fantasztikus utazás története, egy megfoghatatlan, filozofikus, önmagát kereső ember vándorlása. A nyelvében romantikus dráma mondanivalójában szakít a romantika gőzös ábrándjaival. Peer, a léha és könnyelmű nyikhaj, a megrögzött hazudozó, akit nagyratörő álmai vezetnek, aki nem éri be a valósággal, könnyű szívvel elhagyja szülőfaluját, anyját és szerelmét. Önmagát, saját legbensőbb énjét indul el keresni a világban, de visszaretten az igazi kalandoktól. Vagyont szerez, de elveszít mindent. Próféta lesz a beduinok között, császár az őrültek házában. Majd ráeszmél saját őrültségére, vándorlásai értelmetlenségére és hazatér. Ám az öreg, megfáradt Peer előtt megjelenik a Gomböntő, hogy rosszul sikerült életét beolvassza a „közös formába”, s ő nem képes bebizonyítani, hogy mindig önmaga volt, tehát a halálban is jogosan tart igényt egyénisége tiszteletére. Sem a trollkirály, sem az ördög nem hajlandó elismerni egyedülvaló egyéni lényegét, s már úgy tűnik, valóban a Gomböntő kanalába kerül, amikor eljut régi kunyhójához, amelyben Solvejg, régi szerelme várja. Az ő hűsége váltja meg a haláltól Peert; a Gomböntő haladékot ad.
Az „élet császára”, a szájhős Peer Gynt nem teljesíti be sorsát, sem a halál, sem az élet felett nem ülhet diadalt. Miközben folyvást önmagát keresi, letér előre megszabott útjáról és önmagát az egójával téveszti össze. Ibsen művének alapvető kérdése az individualizmus problémája: hogy mi az ember, mi az „én”, lehet-e valaki önmaga, avagy kiélhetjük-e a saját létünk nyújtotta lehetőségeket? Peer Gynt sosem tud önmaga lenni: valahányszor megpróbálja, eléáll a Nagy Görbe (Boyg, Hajdu Henrik fordításában a Nagy Púpos), és kerülőutakra kényszeríti. Addig hántja le sorra a hagymahéjakat, amíg végül elfogynak, s Peer rájön, hogy nincsen mag, csak héjak vannak.
A Peer Gynt földrajzi és fantáziahatárokat átlépő, kozmikus meséje, életfilozófiája és szerzőjének heves költői temperamentuma remekül átjön Edvard Grieg zenéjén. Ibsen darabjához 1874-76-ban született a színpadi kísérőzene, a mintegy másfél órás zenén Grieg szinte folyamatosan, 1901-ig dolgozott. Az így elkészült Gesamtkunst több mint öt órás művet eredményezett. Amilyen nehéz színpadra állítani egy drámai költeményt (mi csak tudjuk, itt van nekünk az Ember tragédiája), olyan hálás és sikerrel kecsegtető feladat zenébe önteni egy hihetetlen kalandokat, heves emberi érzelmeket felvonultató történetet. S Griegnek minden sikerült: a Peer Gynt zenéje rendíthetetlenül népszerű, hála a bőven áradó dallamoknak, a csillogó hangszerelésnek. A norvég kultúrkincs legfényesebb gyémántja a Peer Gynt, mert egy zseniális drámaíró, egy nagyszerű muzsikus és egy rettentő dilemma találkozik benne.
Meggyőződésem, hogy jó úton jár a lemezipar, ha gyakrabban támaszkodik a nemzetközi viszonyok között kisebb hírnévre szert tett, de régiójában, hazájában fontos kulturális feladatot betöltő szimfonikus zenekarokra. Továbbra is érezni a legtöbb, a világelit felső tízegynéhány kiválasztottján kívül szorult együttesen, hogy akadnak kisebb technikai problémák a zenekari játék tekintetében, amit nem mindig sikerül a lelkesedéssel pótolni – az azonban bízvást elmondható, hogy a szimfonikus zenekarok tekintetében ma kisebbek a különbségek a legnagyobbak és a „felső középmezőny” között. Záródik az olló, változnak a struktúrák. A New York-i Filharmonikusok egykor ontották a lemezeket, ma alig jelennek meg, ezzel szemben pl. a Skót Nemzeti Szimfonikus Zenekart korábban alig méltatták figyelemre, s ők ma sorban pergetik ki a jobbnál jobb lemezeket.
Nem kétséges, leggyakrabban a dirigens-egyéniségek vonzzák a nagyobb kiadók figyelmét egyes zenekarokhoz. Napjaink fiatal karmester-generációjának egyik legígéretesebb képviselője, az észt-amerikai Paavo Järvi két kiadónál is rendületlenül publikál. A Telarcnál a Cincinnati Szimfonikus Zenekar közreműködésével készülnek cd-k ötcsatornás technikával, a Virginnél az Észt Nemzeti Szimfonikus Zenekar élén muzsikál esztendők óta, ezidáig Sibelius és Arvo Pärt műveit rögzítve. A korábban Birminghamben is dolgozó Järvi érdekeltségei nem merülnek ki amerikai és balti elfoglaltságaiban, 2006-tól a Frankfurti Rádiózenekar zeneigazgatójaként a kies Majna-parton is rendületlenül szolgálja majd a világ zenekultúráját. Nincs kétségem afelől, hogy Järvi három fronton is megállja a helyét; mi ezzel a Grieg-lemezzel az Észtországban végzett munkájába nyerünk mintegy egyórányi bepillantást.
Első hallásra meglepőnek tetszik, de igaz: a teljes, hiánytalan és javított Peer Gynt-kísérőzene csak az 1980-es évek végén vált hozzáférhetővé a zenészek és a nagyközönség számára a Benestad-Anderson-féle kritikai kiadás nyomán. (A cd kísérőfüzete téved, mikor a 17. kötetet említi, a Peer Gynt-partitúra a 18. kötetben kapott helyet). Ennek első felvételét – és játszópartitúráját – a Göteborgi Szimfonikusok készítették el éppen Paavo Järvi édesapjának, Neeme Järvinek vezényletével 1987-ben, s néhány hónappal később, ugyanazt a kottaanyagot használva Herbert Blomstedt San Franciscóban rögzítette lemezre a mű eddigi legjobb előadását – a zeneszámok közé rövid párbeszédeket is iktatva, de nem a teljes anyagot felhasználva. A Virgin új lemeze kizárólag a zenéket (és nem is a teljes korpuszt) tartalmazza, prózát nem, ráadásul Paavo Järvi verziója nem sorrendben adja a számokat – a No. 3-as Springar a No. 7-es és 8-as közé került. S csupán három énekest foglalkoztat: Peer Gynt szerepében Peter Mattei, Anitráéban Charlotte Hellekant hallható, Solvejget Camilla Tilling szólaltatja meg. Mindannyian kiváló teljesítményt nyújtanak.
De kezdjük ott, ahol kezdeni kell. Paavo Järvi gyönyörű lemezt készített ebből az ihletett és pompás muzsikából. Az észt zenekar és kórus csodálatosan szól a keze alatt, s a cd hangminősége is kifogástalan, ragyogó, kristálytiszta zengő tér (a felvétel a tallini hangversenyteremben készült). Järvi kikezdhetetlen ízlése, érett és magabiztos stílusa pedig egyszerűen lenyűgöző eredményt produkál. Félreismerhetetlenül romantikus, ahogyan Grieg muzsikája is az. De nem szentimentális és szenvelgő, ahogyan korábban mások bemutatták. Järvinél a darab leglíraibb részei, Ase halála vagy Solvejg dala nem olyan olvadékonyak és könnyfakasztók, mint voltak Blomstedtnél, de meghittek és bensőségesek, valami földöntúli szépség és evilági intimitás egyaránt belengi őket.
Järvi magávalragadó olvasatának mégis van egyfajta férfias karaktere, határozott kontúrja, mellyel könnyen leveszi az embert a lábáról. Már az is rendkívül megkapó, ahogyan a legelső ütemeknél a Prelude ránk köszön (A menyegzőn), vagy ahogyan a Reggeli hangulat elidőz a fafúvókon; a hangszerek ünnepelnek, mikor Anitra táncol, s szinte beszélnek, mikor Peer végre hazatér. A vonóskar is példás rétor, amikor Asét búcsúztatja. Minden lágy poézis, minden lidérces lázálom, minden gyász és keserűség benne van ebben az előadásban az utolsó hangig, mindegyik a saját, összetéveszthetetlen hangján szólal meg. Nem vitás, Paavo Järvire nagyon oda kell figyelni. „Profeten er kommen! / Rör Flöjten og Trommen!” Még azt az átkozott hagymát, az emberi élet részvéttelen, kiábrándító jelképét is könnyen elfeledjük. Ahol nincsen mag, csak héjak vannak.
(Edvard Grieg: Peer Gynt kísérőzene (részletek), Peter Mattei, Charlotte Hellekant, Camilla Tilling, Észt Nemzeti Szimfonikus Zenekar és Énekkar, Paavo Järvi, Virgin, 7243 5 45722 2 7)
hírlevél
