A San Franciscó-i Davies Hall január 19-én zsúfolásig megtelt, hogy a több mint kétezer zenerajongó Bartók Táncszvitjét, Liszt Esz-dúr zongoraversenyét, Dvorák III., Esz-dúr szimfóniáját hallhassa a magyar Nemzeti Filharmonikusok előadásában, Kocsis Zoltán vezényletével és zongoraszólójával. Az elkényeztetett, a klasszikus zenei szupersztárokhoz szokott közönség a koncert végén felállva, vastapssal köszönte meg a felejthetetlen élményt.

Tizenkilenc év után így tért vissza Kocsis Zoltán San Franciscóba, egykori nagy sikereinek színhelyére. A főzeneigazgatóval abban a szobában beszélgettünk, ahol annak idején Szergej Rahmanyinov felvételeit montírozták, azokat, amelyeket Edo de Waarttal és a San Franciscó-i Szimfonikusokkal készített. (A magyar zenekar tagjai büszkén fedezték fel vezetőjük, Kocsis Zoltán fotóját a falon, és kedvesen megjegyezték, hogy "akkor még sokkal fiatalabb volt".)

Kocsis Zoltánnak, aki pályafutása egy fontos szakaszát San Franciscóban töltötte, érzelmileg minden bizonnyal sokat jelentett a fényes visszatérés, de ez nem jelenti, hogy a két hónapos amerikai turné mind a harminckilenc koncertjére nem ugyanazzal a művészi elszántsággal készül. "A zene egy és oszthatatlan, mindegy, hogy egy eldugott kis faluban vagy New Yorkban játsszák. Művészi filozófiámnak, esztétikai értékeimnek és etikai normáimnak mondana ellent, ha különbséget tennék koncerthelyszínek között" - vallja Kocsis Zoltán.

Tizennyolc évvel azután, hogy az Állami Hangversenyzenekar az Újvilágban járt, egy megújult, nevében is megváltozott együttes kezdte meg koncertturnéját Las Vegasban, hogy tizenhét amerikai államot bejárva fellépjen patinás koncerttermekben, egyetemeken vagy éppen kultúrközpontokban San Diegótól New Yorkig, West Palm Beachtől Bostonig.

Ahogy Kovács Géza, a zenekar ügyvezető igazgatója elmondta, eredetileg nem tervezték ilyen hosszúra az utat, de a szervező, a Columbia Artist egyre több lehetőséget kínált, amit egy bemutatkozó zenekar esetében nem volt tanácsos visszautasítani.

Milyen zenekart is hallgathat az amerikai közönség? Kocsis Zoltán reméli, hogy ez a turné is igazolja majd: az elmúlt években lezajlott átalakulás nemes célokért történt. Olyan zenészekre kívánja építeni együttesét, akik "képesek a hang mögötti szándékot is reprezentálni". És ebben a törekvésben kell hogy segítséget kapjanak attól a karmestertől, aki ideje nagy részét saját együttesének formálására és nem vendégkarmesterkedésre fordítja.

Az uniformizált zenei világban Kocsis Zoltán a háború előtti nagy zenekarokat tekinti példaadóknak, amelyek híven tükrözték vezetőik, Furtwängler, Toscanini vagy Klemperer egyéniségét, elképzeléseit. Ahogy a próbák hangulatát, a koncertet, az utána tapasztalható felszabadult örömet érzékeltük, igazat adhatunk Kovács Gézának és Kocsis Zoltánnak: az áldozatos munka beérett.

Az út során hét különféle programot mutatnak be, elsősorban persze a magyar klasszikusok, Liszt, Bartók, Kodály műveit. De bemutatják Kocsis Zoltán Debussy-átiratait is, és két teremben "bécsi" koncertet adnak a Straussok műveiből.

Szerettek volna különlegességet is hozni, nevezetesen Bartók zongoraműveit szintén Kocsis Zoltán hangszerelésében, de meghiúsult a terv, mivel az Amerikában élő Bartók Péter egyelőre nem járult hozzá a művek előadásához. (Ugyancsak a szerzői jogok miatt vannak még "dobozban", CD-re várva ezek a Bartók-felvételek.) A két vezető egyetért abban, hogy a turné igazi sikere az lenne, ha a Nemzeti Filharmonikusokat visszahívnák az Egyesült Államokba.

A próbák, koncertek, a sok utazás közben marad-e idő szétnézni Amerikában, találkozni ott élő magyarokkal, zenésztársakkal, esetleg koncertre menni? Nem sok. A magyar közösségek mindenesetre büszkeséggel várják a kiváló muzsikusokat. Santa Barbarában a Los Angeles-i főkonzul köszönti majd őket a koncertet követő fogadáson.

A zenekar tagjai közül többen jártak már a keleti parton, a nyugati part minden látványa viszont újdonság számukra. A turné ebből a szempontból sem kezdődött rosszul, Amerika legképtelenebb városában, Las Vegasban próbálgatták a kaszinókat. A hírek szerint a kaszinói éjszaka után nem ment csődbe a zenekar... Kocsis Zoltán és Kovács Géza viszont elmenekült a festői Grand Canyonba.

A kellemes kezdés annál is inkább fontos volt - ahogy Kovács Géza említette -, mert segítette elterelni a figyelmet a New York Times ma már hírhedtté vált cikkéről.

Kocsis Zoltán nem kívánta kommentálni Fischer Iván nyilatkozatát, Kovács Géza viszont elmondta, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar vezetője hazugságot állít, amikor azt mondja, hogy együttesét Kelet-Európában egyedülálló módon nonprofit alapítvány működteti. A magyar zenekarok többségét ilyen alapítványok tartják fenn. Amit pedig Fischer a zenésztársakról, a magyar zenekarokról állít, az ízléstelenség, rosszindulatú megjegyzés. "Az idén nyolcvanéves Nemzeti Filharmonikusokat kommunista örökségként feltüntetni gonoszság - mondja Kovács Géza. - Nem tudom, mit csinált Fischer Iván a hetvenes években, de azt tudjuk, mit tett Kocsis Zoltán. Fischer állítása kimeríti a rosszhír-keltés fogalmát. Levelet írtam Görgey Gábor kulturális miniszternek, hogy gondolkodjon el, kinek adja a háromszázmillió forintos állami támogatást."