Oxfordban született 1945. január 26-án egy középosztálybeli családban. Francia hangzású nevét a Csatorna-szigetekről származó édesapjának köszönheti, anyja tehetséges zongorista és kiváló zenetanár volt.
Négyévesen hallotta először a gordonka hangját a rádióban, és nyomban ilyen hangszert kért szüleitől.
Hatévesen adta első nyilvános koncertjét, fuvolista nővérével többször is együtt léptek fel.
Londonban, Párizsban, Svájcban és Moszkvában tanult, a hangszer két legnagyobb virtuóza, Pablo Casals és Msztyiszlav Rosztropovics is mestere volt. Tizenhat évesen debütált a londoni Wigmore Hallban, egy évvel később első szólóestjén a BBC zenekarával Edward Elgar Csellóversenyét adta elő. Húszévesen készített első lemezén is a brit komponista művét játszotta a Sir John Barbirolli által dirigált Londoni Szimfonikusokkal, a felvétel meghozta számára a nemzetközi elismerést. Elgar szerzeményét élete folyamán a legkiválóbb karmesterekkel és zenekarokkal játszotta, így például 1965 májusában is, első amerikai fellépésén Doráti Antal vezényletével a New York-i Carnegie Hallban.
Kapcsolódó
A csellóverseny, amelyet Jacqueline du Pré fedezett fel újra
Edward Elgar egyetlen csellóversenye avíttasnak tűnt az ősbemutatón, majd’ fél évszázadot kellett várni arra, hogy megjelenjen Jacqueline du Pré, aki a világ számára felfedezte az értékeit.
A legenda szerint Rosztropovics a művet Du Pré előadásában annyira tökéletesnek találta, hogy ő maga többé nem is vette repertoárjára.
1968-ban lépett fel először a Berlini Filharmonikusokkal, Zubin Mehta dirigálásával Dvorák h-moll gordonkaversenyét játszotta. A leghíresebb zenekarokkal és karmesterekkel koncertezett, leggyakrabban Bach, Händel, Haydn, Schumann, Brahms, Dvorák, Britten és Elgar csellóversenyeit játszotta. Mély átélésű interpretációit érzékeny hangzás és határozottság jellemezte.
A fiatal gordonkaművésznő 1969. augusztus 30-án a hegedűs Itzhak Perlman és Pinchas Zukerman, az ezúttal nagybőgőn játszó Zubin Mehta és a zongorista Daniel Barenboim társaságában adta elő a londoni Queen Elizabeth Hallban Schubert Pisztrángötösét. A próbákat, a koncert előtti perceket és a hangversenyt megörökítő dokumentumfilm mára a zene- és televíziótörténet része lett, amelyen utólag sem javítottak egyetlen hangot sem. (A filmet alább lehet megtekinteni.)
Barenboim ekkor már két éve a férje volt: 1966 karácsonyán ismerkedtek meg, és 1967-ben Izraelben házasodtak össze.
Ezzel olyan zenetörténeti jelentőségű személyes és szakmai kapcsolat kezdődött, amilyenre Clara és Robert Schumann házassága óta nem volt példa. Számtalan alkalommal zenéltek együtt, Barenboim zongoraművészként és karmesterként is fellépett feleségével, számos lemezfelvételük is készült.
Du Pré üstökösszerű pályafutása tragikusan fiatalon szakadt félbe. Az 1970-es évek elején arról kezdett panaszkodni, hogy csökken ujjainak érzékenysége, végtagjait ólomnak kezdte érezni, s az orvosok 1973 októberében gyógyíthatatlan autoimmun betegséget, szklerózis multiplexet állapítottak meg. Utoljára huszonhat évesen, 1971 decemberében Chopin és César Franck szonátáit vette lemezre, a koncertteremtől 1973 februárjában Londonban a karrierjét meghatározó Elgar versenyművel búcsúzott a Zubin Mehta vezényelte New Philharmonia Orchestrával, New Yorkban pedig Pinchas Zukerman hegedűművésszel játszotta Brahms Kettősversenyét, Leonard Bernstein vezényletével. A tervezett négy koncertből már csak hármat tudott vállalni, a negyediken Isaac Stern lépett fel helyette Mendelssohn Hegedűversenyével, de a tanítással élete végéig nem szakított.
Jacqueline du Pré
Jacqueline du Pré tizenegy évesen – a mai napig legifjabbként – kapta meg a csellisták legnevesebb, Guilhermina Suggia portugál gordonkaművésznőről elnevezett ösztöndíját, átvehette a Brit Birodalom Rendje kitüntetést (1976) és a legrangosabb brit zenei díjat, a Brit Awardst (1977).
Egy rózsafajtát is elneveztek róla, 2012-ben pedig az elsők között került be a Gramophone Hírességek Csarnokába.
Tragikusan fiatalon, mindössze 42 évesen halt meg 1987. október 19-én Londonban. Életét több könyv, dokumentum- és játékfilm is feldolgozta. Az 1998-ban készült Hilary és Jackie című alkotást ugyan testvére visszaemlékezései alapján forgatták, de a film pontatlansága és szenzációéhsége miatt vegyes fogadtatásra talált, mert főként magánéletével foglalkozott. (A testvérpárt megszemélyesítő Emily Watsont és Rachel Griffithst Oscar-díjra jelölték.)
Jacqueline du Pré az 1673-as Stradivari-csellójával
Du Pré 1712-ben készült Davidov Stradivarius csellóját Yo-Yo Mára hagyta, 1673-ban készült Antonio Stradivariusát az amerikai Lynn Harrell vásárolta meg, aki előző birtokosa tiszteletére du Pré Stradivariusnak nevezte el, a hangszeren ma Várdai István Liszt Ferenc-díjas gordonkaművész játszik. (Érdekesség, hogy ez volt az első cselló, amelyet Stradivari tanulóévei után saját műhelyében, önállóan készített, a hangszer fája már akkor ötvenéves volt, amikor hozzáfogott a munkához.) Bronzszobra, amely a rá jellemző szenvedélyes játék közben örökíti meg, Sdyney egyik elővárosában áll 2018 óta. A brit Royal Ballet idei évadában mutatják be az életéről szóló balettet The Cellist címmel, a kísérőzenében olyan dallamok is felhangzanak, amelyek du Pré repertoárjának részét alkották, így természetesen Elgar Csellóversenye is.
Kapcsolódó
Mindenki azt játssza, ami önmaga – interjú Várdai Istvánnal
Miután lenyűgözött Bach hat csellószvitjével, úgy éreztem, érdemes lenne beszélgetni Várdai Istvánnal, aki harmincnégy évével megkérdőjelezhetetlen tekintély a szakmában. Tehetséggondozásról, játéktechnikáról, fegyelemről és bohémságról is szó esett.
Fejléckép: Ken Veeder/Warner Classics
hírlevél
