![]() |
Chico Freeman ![]() |
Jasna Jovićević koncertzenekara négy jazzmuzsikusból és egy vonós trióból állt össze. Mint azt a szaxofonos a koncert előtt elmesélte, korábban már játszott a zenekar mindkét felével, s úgy gondolta, érdekes hangzást érhet el együttes felléptetésükkel. Igaza lett. A hattagú kíséret érezhető szeretettel és empatikusan tolmácsolta Jasna Jovićević hét szerzeményét, amelyek közül hatot nemrégiben Kanadában komponált a huszonkilenc éves művész, ahol egy jazztáborban vett részt.
Műsoruk első harmadában a vonósoké (Csonka Gábor-hegedű, Mohácsi Gyula-mélyhegedű és Horváth Ildikó-gordonka) volt a főszerep: az első két számban dob nélkül, szextettben játszotta a zenekar Jasna Jovićević bensőséges hangzású szerzeményeit, amelyek olyasféle impresszionista kamarazene benyomását keltették, amilyenről Proust elbeszélője számol be Az eltűnt idő nyomában első kötetében. A Catherinum terem közönsége is azt érezhette, „hogy a zeneszerző szinte nem is tett egyebet, mint hogy e témát napfényre hozta, láthatóvá tette a hangszereivel s oly vigyázva követte a rajzát, oly gyengéd, oly óvatos, oly finom és biztos kézzel, hogy a hang minden pillanatban megváltozott – halványabb lett, ha egy árnyat jelölt, s megélénkült, amikor meg egy merészebb körvonalat vett üldözőbe.” Az első számok költőisége után Mohay András dobossal egészült ki az együttes, de Jasna Jovićević jazzesebb stílusú előadásra komponált darabjai is sokat megőriztek az elsőként előadott művek lírizmusából. A zenekar hangzásvilágát színesítette Szaniszló Richárd intelligens és értő vibrafonjátéka is. A szabadkai muzsikus egyébként szoprán- és altszaxofonon, valamint fuvolán egyaránt meggyőzően fúj, s a Zsámbékon eljátszott kompozícióit hallgatva csodálkozunk, hogy a legutóbbi jazz-zeneszerző és –hangszerelő versenyen csak harmadik díjat kapott. Programja végére egy alighanem dél-európai népdaltémára írt etnojazz darabot illesztett a szaxofonos, megmutatva, hogy nem egyetlen zenei világban mozog otthonosan.
A koncertsorozat szervezője, Maloschik Róbert a szünet után vetette be a nehéztüzérséget, a Chico Freeman vendégszereplésével színpadra lépő Dresch Quartettet. Az ötvenedik születésnapját ünneplő magyar szaxofonos csapata nemrégiben átalakult: Kovács Ferenc trombitás-hegedűs helyét Lukács Miklós cimbalmos foglalta el. Freeman pedig születésnapi ajándékként érkezett Magyarországra: miután Dresch szívesen játszott volna ismét az amerikai szaxofonossal, a szervező elintézte, hogy a közös ünnepi hangverseny létrejöhessen.
Dresch MIhály ![]() |
![]() |
A hangverseny közepén Freeman hosszú előadást tartott a roma zene iránti érdeklődéséről, a Charles Mingusszal való megismerkedéséről, valamint arról, hogy a spanyol cigányzene iránti rajongása hogyan függ össze a Mingus–zenekarban megismert nagyságokkal, George Adamsszel és Don Pullennel való barátságával és fontos munkakapcsolatával. Életre szóló élményeinek erejét azzal bizonyította, hogy eljátszotta a zongorista Adams emlékére írt számát, amely minden bizonnyal az egyik legfelkavaróbb Pullen–kompozíció (Ah, George, We Hardly Knew Ya). Freeman torokszorító szólóját Lukács Miklós improvizációja követte: a máskor szabálytalanul játszó cimbalmos szólójából annyi halk bánat áradt, hogy a hangszeres teljesítményeket egyébként nagy tapssal köszöntő közönség itt még a tetszésnyilvánításról is elfeledkezett.
A hangverseny végére olyan lelkessé vált a hangulat a Catherinum teremben, hogy a kvintettnek ráadást kellett adnia. Feltehetően ismét az amerikai muzsikus választása volt a John Coltrane Crescent című albumáról ismert Lonnie’s Lament, hiszen azt Freeman már 1979-ben eljátszotta Spirit Sensitive című albumán.