Chico Freeman

A közönség tagjai közül nyilván sokan voltak kíváncsiak a vajdasági muzsikus hölgyre, s talán még többen a jelenleg New Yorkban élő, de történetileg a chicagói iskolához tartozó fekete sztárra, aki évekkel ezelőtt Oláh Cumó Árpád zenekarával, illetve a Dresch–együttessel már bemutatkozott Zsámbékon. Amit azonban ezen az estén a két meghívott zenekar előadott, valószínűleg lényegesen több és jobb volt, mint amire a hallgatóság számíthatott.

Jasna Jovićević koncertzenekara négy jazzmuzsikusból és egy vonós trióból állt össze. Mint azt a szaxofonos a koncert előtt elmesélte, korábban már játszott a zenekar mindkét felével, s úgy gondolta, érdekes hangzást érhet el együttes felléptetésükkel. Igaza lett. A hattagú kíséret érezhető szeretettel és empatikusan tolmácsolta Jasna Jovićević hét szerzeményét, amelyek közül hatot nemrégiben Kanadában komponált a huszonkilenc éves művész, ahol egy jazztáborban vett részt.

Műsoruk első harmadában a vonósoké (Csonka Gábor-hegedű, Mohácsi Gyula-mélyhegedű és Horváth Ildikó-gordonka) volt a főszerep: az első két számban dob nélkül, szextettben játszotta a zenekar Jasna Jovićević bensőséges hangzású szerzeményeit, amelyek olyasféle impresszionista kamarazene benyomását keltették, amilyenről Proust elbeszélője számol be Az eltűnt idő nyomában első kötetében. A Catherinum terem közönsége is azt érezhette, „hogy a zeneszerző szinte nem is tett egyebet, mint hogy e témát napfényre hozta, láthatóvá tette a hangszereivel s oly vigyázva követte a rajzát, oly gyengéd, oly óvatos, oly finom és biztos kézzel, hogy a hang minden pillanatban megváltozott – halványabb lett, ha egy árnyat jelölt, s megélénkült, amikor meg egy merészebb körvonalat vett üldözőbe.” Az első számok költőisége után Mohay András dobossal egészült ki az együttes, de Jasna Jovićević jazzesebb stílusú előadásra komponált darabjai is sokat megőriztek az elsőként előadott művek lírizmusából. A zenekar hangzásvilágát színesítette Szaniszló Richárd intelligens és értő vibrafonjátéka is. A szabadkai muzsikus egyébként szoprán- és altszaxofonon, valamint fuvolán egyaránt meggyőzően fúj, s a Zsámbékon eljátszott kompozícióit hallgatva csodálkozunk, hogy a legutóbbi jazz-zeneszerző és –hangszerelő versenyen csak harmadik díjat kapott. Programja végére egy alighanem dél-európai népdaltémára írt etnojazz darabot illesztett a szaxofonos, megmutatva, hogy nem egyetlen zenei világban mozog otthonosan.

A koncertsorozat szervezője, Maloschik Róbert a szünet után vetette be a nehéztüzérséget, a Chico Freeman vendégszereplésével színpadra lépő Dresch Quartettet. Az ötvenedik születésnapját ünneplő magyar szaxofonos csapata nemrégiben átalakult: Kovács Ferenc trombitás-hegedűs helyét Lukács Miklós cimbalmos foglalta el. Freeman pedig születésnapi ajándékként érkezett Magyarországra: miután Dresch szívesen játszott volna ismét az amerikai szaxofonossal, a szervező elintézte, hogy a közös ünnepi hangverseny létrejöhessen.

Dresch MIhály

A zsámbéki koncerten nem a megszokott Dresch–repertoár darabjai csendültek fel. A zenéket elsősorban Freeman hozta – az ő koncertprogramjának egy-egy csúcspontját játszotta el a kottákkal is szinte csak a hangversenyen megismerkedő magyar kollégákkal. Az India Blue című, témájában egy kicsit Miles Davis All Blues -át idéző bevezetés után George Cables szerelmének írt lírai darabját adta elő a kvintett. Mindkét fúvós szólista szokatlanul straight-ahead stílusban fújt, s a Baló–Szandai ritmusszekció kifogástalanul lüktetett a háttérben. Viszont már az első szám alatt feltűnt, hogy a társaság odd man out -ja Lukács Miklós: nem tagadom, előadása legalább annyira lekötötte a figyelmemet, mint a két remek szaxofonosé. Lukács játékstílusa teljesen egyéni, s ez akkor derült ki a leginkább, amikor a koncert vége felé eljátszották Thelonious Monk Well, You Needn’t -jét. Lukács ugyanis a nagy zongoristához és komponistához hasonlóan a meglepetések embere. A cimbalmot kiemeli a megszokott szórakoztató cigányzenei kulisszák-sémák közül, s egy hátborzongatóan izgalmas hangú improvizációs hangszert varázsol belőle, amelyen többnyire kiszámíthatatlan harmóniákat, váratlan helyeken kezdett vagy zárt frázisokat játszik. Olyasfajta sofőrre emlékeztet, aki folyton áthágja a közlekedési szabályokat, mégis tökéletes biztonságban érzik magukat az utasai. Persze a meghökkentő zenei fordulatoknak ehhez a tűzijátékához olyan partnerekre van szükség, mint Freeman vagy Dresch.

A hangverseny közepén Freeman hosszú előadást tartott a roma zene iránti érdeklődéséről, a Charles Mingusszal való megismerkedéséről, valamint arról, hogy a spanyol cigányzene iránti rajongása hogyan függ össze a Mingus–zenekarban megismert nagyságokkal, George Adamsszel és Don Pullennel való barátságával és fontos munkakapcsolatával. Életre szóló élményeinek erejét azzal bizonyította, hogy eljátszotta a zongorista Adams emlékére írt számát, amely minden bizonnyal az egyik legfelkavaróbb Pullen–kompozíció (Ah, George, We Hardly Knew Ya). Freeman torokszorító szólóját Lukács Miklós improvizációja követte: a máskor szabálytalanul játszó cimbalmos szólójából annyi halk bánat áradt, hogy a hangszeres teljesítményeket egyébként nagy tapssal köszöntő közönség itt még a tetszésnyilvánításról is elfeledkezett.

A hangverseny végére olyan lelkessé vált a hangulat a Catherinum teremben, hogy a kvintettnek ráadást kellett adnia. Feltehetően ismét az amerikai muzsikus választása volt a John Coltrane Crescent című albumáról ismert Lonnie’s Lament, hiszen azt Freeman már 1979-ben eljátszotta Spirit Sensitive című albumán.