Mint korábbi beszámolóm alapján a Fidelio olvasói értesülhettek róla, július 29-én a Klassz a pARTon fesztivál balatonfüredi hangversenyét hallgattam meg. Az ezzel egyidejűleg megtartott tihanyi koncerten ezért nem lehettem jelen. Most eljutott azonban hozzám a Keller Quartet és Érdi Tamás tihanyi fellépésének jó minőségű rádiófelvétele, s ez annak ellenére írásra serkent, hogy a háromból csupán a vonósnégyes közreműködésével felcsendülő két műsorszámot örökíti meg. Ez a két mű Mozart K. 138-as F-dúr vonósnégyes-divertimentója és Schumann csodálatos Esz-dúr zongoraötöse.

A Mozart-darabbal manapság többnyire vonós kamarazenekarok programjában találkozhatunk; ám a legjobb zenekari előadás sem érzékeltetheti olyan plasztikusan a mindössze 16 éves Mozart művében a belső szólamok – az F-dúr darabbal egyidőben keletkezett másik két divertimentóhoz képest is feltűnő – rajzos kidolgozottságát, mint az eredetileg elképzelt apparátus, a vonósnégyes általi megszólaltatás. Különösen, ha olyan együttesről van szó, mint a Keller András–Környei Zsófia–Homoki Gábor–Takács Ákos összetételű Keller-kvartett. Persze a kitűnő Környei és Homoki mellett a szélső szólamok is méltó kezekben voltak.

Takács Ákos pedig még pianóban vagy staccato hangokat játszva is erőteljes és feszes alapként szolgálja a kiegyensúlyozott és kristálytiszta együttes hangzást. Különösen tetszett a zárótételnek a verbunkos-áthallásokat hangsúlyozó, szilaj karaktere, s az, hogy Homoki és Takács valahogyan pizzicato játék nélkül is a megtévesztésig hűen imitálta a cimbalmos akkordfelbontásait. (Viszont kár volt a nyitótételben ismétléseket elhagyni.)

Környei Zsófia (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

Az est nagy élménye persze a kamarazene-irodalom egyik magnum opusának, a Schumann-kvintettnek az előadása volt. A kivételes élmény záloga a vonósok és a zongorista, Érdi Tamás különleges affinitása volt egymáshoz és egymás zenei attitűdjéhez. Ha megállapítom, hogy

akkor már a fentiek alapján is sejthető, hogy a vonósnégyes és a zongorista jól megérthették egymást. S valóban, pontosan ez volt a helyzet – azzal a végeredménnyel, hogy olyan Schumann-előadást hallottunk, amelynek hőfoka, szenvedélyessége magával ragadó volt azzal együtt, hogy a szó szoros értelmében minden hang a helyén volt, kontrollálva volt és külön-külön is maximális figyelemben részesült.

Keller András (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka)

A darab szinte minden előadóját egyenként is ki kell emelnünk. Az első hegedű itt persze nem játszik olyasfajta szólista-szerepet, mint a Mozart-divertimentóban, Keller játékának, hangjának varázslatos szépsége azonban, amely ugyanakkor robbanékony energiával van telítve, ezúttal is meghatározó jelentőséggel bírt. A kvintett egyik jellegzetessége a brácsa kulcsfontosságú szerepe a mű számos pontján, mindenekelőtt a Marcia tételben, ahol legmélyebb hangja, a kis c, az eszelősség határáig ott dobol újra meg újra. Ezt a szólamot kevesen tudják olyan szuggesztíven megformálni, mint Homoki Gábor. Azután ott van Takács Ákos, aki pontosan hallja a többieket, a teljes zenei szövetet, s aki a súlyt és a súlytalan könnyedséget remek ízléssel és zenei ösztönnel tudja váltogatni és modulálni. 

Érdi Tamás (Fotó/Forrás: Érdi-Harmos Réka, Klassz a pARTon!)

Érdi Tamásról nehéz többet mondani annál, mint hogy a rá jellemző, Kocsis Zoltán által is sokszorosan aláhúzott érzékenységet – a hangok iránt, a partnerek iránt – már-már érthetetlen tökéllyel tudja összeegyeztetni a kotta maradéktalanul precíz, az utolsó harminckettedig pontosan lekottázható hangzó rekonstrukciójával.

Végül még egy eredeti előadói megoldásra szeretném felhívni a figyelmet. Az Esz-dúr zongoraötösnek, amelynek minden réséből bőséggel bugyog elő az ihlet, talán egyetlen gyengéje van: az, hogy a kirobbanó erejű, Molto vivace tempójú scherzót egy mérsékeltebb tempójú, és fugatóival egy csöppet talán túlkomplikált (bár ugyancsak igen szuggesztív) finale követi, s ez sok előadásban azt eredményezi, hogy úgy érezhetjük: a mű kétszer ér véget. Mint annyi mindent, Kellerék és Érdi ezt a problémát is újra gondolhatták, ezért játszották a Scherzót kevésbé „hálás”, vagyis a szokásosnál szelídebb tempóban. Ezáltal viszont megnyerve azt, hogy a zárótétel kezdete és egésze így jóval kevésbé hatott esésként. Figyelemreméltó megoldás!