- Akik ismerik a munkáidat, tudják, hogy alapvetően a musicalek világából érkeztél. Hogyan jött a lehetőség, hogy most Schubertet énekelj?

- Annak idején a Színház és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakára vettek fel, ezért kezdetben inkább a könnyűzenével voltam szorosabb kapcsolatban. A komolyzenében pedig később találtam meg azt, ami számomra izgalmas. Ahogy mind jobban elmélyedtem a színház többműfajú világában, s már nemcsak musicaleket énekeltem, hanem zeneszerzéssel is foglalkoztam, az operairodalomba és a komolyzenébe is egyre jobban beleástam magam. Amikor Mundruczó Kornéllal együtt dolgoztunk a Szégyenen, felvetette, hogy énekeljem el az előadás egy pontján a Nessun Dormát a Turandotból. Ez volt az első olyan alkalom, amikor áriát énekelhettem, ami után egyre jobban kezdett foglalkoztatni ez a fajta énektechnika. Később többször váltottunk szót Kornéllal arról, hogy érdekelnének hasonló komolyzenei feladatok. Ő erre nyitott volt, s meg is keresett, amikor úgy alakult, hogy megrendezi a Winterreisét, Schubert dalciklusát.

Szemenyei János

- A Winterreise borús dallamait hallgatva az embernek nem az jut eszébe, hogy ezt egy fiatalember énekli – még akkor sem, ha tudjuk, hogy Schubert alig harmincegy évesen írta meg a művet. Személy szerint mennyire áll hozzád közel a darab?

- Alig huszonöt évesen játszottam el a III. Richárdot. Ezt a Shakespeare-szerepet idősebb színészekre szokták osztani, mert úgy gondolják, hogy az alakjában rejlő szélsőséges érzelmekkel csak egy bizonyos kor felett lehet azonosulni – ami szerintem egy hatalmas tévedés. Akár zeneszerzésről, akár éneklésről vagy épp prózai alakításról van szó, mindig próbálom az adott témát mélyebben kibontani, a sötétebb, komorabb vetületeit is meglátni. A Winterreise ezért is közel áll hozzám. Minden benne van, amit az ember benső hányattatásairól a zene közvetíthet.

- Azt mondják, hogy ez is azok közé a darabok közé tartozik, amelyek nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg is megviselik az előadót. Valóban van egy ilyen vetülete a műnek?

- A színészek kialakítanak egy olyan magatartásrutint, ami megvédi őket attól, hogy egy szerep erősen rányomja a bélyegét a mindennapjaikra – és nincs ez másképp az énekesekkel sem. Olyan ez, mint amikor heteken keresztül olvasol egy jó könyvet, és közben létrejön vele egy sajátos viszonyod, aminek az érzését magaddal viszed mindenhova. Ha valamivel huzamosabb ideig foglalkozol, az óhatatlanul ad egy alaphangulatot – de ez ideális esetben nem befolyásolja az ember magánéletét.

Szemenyei Janos (Fotó/Forrás: Oláh Csaba)

- Schubert darabját ezúttal Mundruczó Kornél videoinstallációja kíséri. Hogyan kell ezt elképzelni? Vár rád az éneklésen kívül más szerep is?

- Ezt a zeneművet Kornél már színpadra állította egyszer Antwerpenben. Ott hivatásos operaénekessel dolgozott, illetve volt egy néma szereplő is, aki színészként vett részt a produkcióban. A Budapest Music Centerbe tervezett bemutatóban mindkét szerepet nekem szánta a rendező. Az eddigi közös munkáinkhoz képest rendhagyó próbafolyamatról van szó, ahol a konkrét színpadra állításnál jóval több időt vesz igénybe a dalok betanulása és tökéletesítése.

- Ha most ebben a pillanatban választanod kellene Sondheim és Schubert között, kire tennéd le a voksodat?

- Nehéz kérdés. Sondheim messze az egyik legjobb szerző a maga műfajában. Most mégis inkább Schubertre voksolnék.