Orvieto dómja sem ilyen felséges, mint te vagy, és bizony, mondom, még a sienai dóm sem hasonlítható hozzád.
Atyaég, ehhez azért németnek kell lenni. Nem csak az Itália iránti rajongásban, de abban is, ahogy elképzelik az olasz szerelmet, templomok és paloták árnyékában, süt a nap, és ezek egyre csak a szerelemről beszélnek.
PJ 4858 (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Csak hát tényleg németek is. A komponista osztrák, de az előadók. Akik énekelnek, Diana Damrau és Jonas Kaufmann. Aki zongorázik, Helmuth Deutsch. Neki már a neve is. Oda visznek, ahová magunktól nem mennénk: Hugo Wolffal tanulmányozni az olasz lelket. Nincs ezzel semmi baj, mondhatni a nagy előadóművészek kötelessége. Ha magunktól választanánk, és mondják, hogy Damrau és Kaufmann az előadó, nyilván operát szeretnénk. Nem lehet? Akkor Schubertet esetleg Lisztet, Schumann duettjeit. De Wolfot? Wolfot. Nem baj, értük bármit, velük mindent.
Nem igaz panasz, épp ellenkezőleg. Hanem aki most nem szerette meg Hugo Wolf dalait, jobb ha tudja: valószínűleg már nem is fogja. Eljön két operasztár, akik még dalolnak, vagy daloznak, és komoly előadók, beleteszik a munkát a fellépésükbe. Megtanulják, kitalálják, végig mosolyogják, játsszák, mutatják, mi ebben a jó, közben a fejük fölött megy a szöveg, nehogy az legyen az akadály, hogy azt sem értjük, miről énekelnek. Zöld a ruhám, mondják, és tényleg, ha nem is a ruha, de a stóla hozzá. Damrau hangja kétszer vagy háromszor megnyekken, de talán csak jelzés értékkel: nem olyan könnyű ezt végignyomni, egyszerűen azért, mert sok. Kaufmann rendíthetetlen. A legcsodálatosabb, hogy egyáltalán nem feszülnek, nincs erőlködés jellege az egésznek. Ez itt és most az évad egyik legfontosabb, legjobban várt, "legteltházabb" koncertje, de őket ez kicsit sem zavarja. Énekelnek. Tagolják a koncertet, első kötet és második kötet a két rész, és közben van egy-egy szusszanás, kicsit sem fárasztó az egész.
PJ 4970 (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Na jó, egy kicsit fárasztó. A sok rövid dal egy idő után kezd összemosódni, zeneköddé válni, nem tudjuk, mennyi van még előttünk, bár addig nincs vége, amíg – nem amíg a kövér néni énekel, hanem amíg – nem hangzik el a Van egy szeretőm Pennában, egy Viterbóban, négy Frattában és tíz Castiglionéban. Addig énekelnek, ez a dolguk, énekelnek, játszanak, arcokat vágnak, megszerettetik, amennyire csak lehet ezt a világot.
Egy idő után Dietrich Fischer-Dieskau jut az eszembe, aki igen elítélően nyilatkozott azokról a dalénekesekről, akik szelíd mosollyal bámulják a gyűrűsujjukat, miközben a Du Ring an meinem Fingert éneklik, itt meg éppen ez történik, egyre hangsúlyosabbak lesznek a helyzetgyakorlatok. De értünk harcolnak, nem saját magukért. Vagy ha nem értünk, akkor Hugo Wolfért.
Végeredményben: nyernek. Végignézzük, végighallgatjuk, jól érezzük magunkat, mire belefásulnánk, már vége is. Legközelebb majd mást hoznak.
Remélhetőleg.
hírlevél
