Mert nem szabad feledni: a Nemzeti Filharmonikus Zenekart (lánykori nevén: Állami Hangversenyzenekart) Kocsis Zoltán hozta fel, áldozatos, s ma már sajnos tudjuk: önpusztító munkával a mai szintre. Régebben is voltak persze ünnepi pillanatok, Kobayashi Ken-Ichiróval, Ferencsikkel (a távolabbi múltból nincsenek emlékeim). Ám utána mindig jöttek a szürke (s olykor igencsak egér-szürke) hétköznapok. Némi ingadozás ma is van, ez törvényszerű: az FC Barcelona sem nyeri meg sorozatban az összes meccsét. De Kocsis zenekara legalább indulhatna a végső győzelem reményében a zenekari bajnokok ligájában. És a Kékszakállút kétségkívül Kocsis tanította be az együttesnek, még most is elkezdte az emlékezetfrissítő próbákat, ahogy a Debussy-darabokét is. Aztán jött a váratlan összeomlás. A zenekar vezetői az adott helyzetben a lehető legjobb megoldást választották: Kovács Jánost kérték fel a feladatra. Kovács "beugrott" (NB. micsoda ügyetlen kifejezés ez), alig volt alkalma próbálni, mégis csodát tett, mert volt mire alapoznia. Valahol egyszer már leírtam-elmondtam, elnézést az önismétlésért: nem értem, miért nem futott be világkarriert. Képességei kiválóak, világos, nagyon változatos és érzékeny gesztusokkal irányít, forma-, arány- és színérzéke, stílusismerete bámulatos. Mindent tud a dirigens-mesterségről. Azaz, majdnem mindent. Mert egyet nyilván nem: a gátlástalan ön-menedzselést. És ez a mai világban úgy tűnik, öreg hiba.
Két kompozíció szólalt meg a műsor első felében a százötven esztendeje született Claude Debussytől, a Faun (pontos, kissé kacifántos címén "Prelűd az Egy Faun délutánjához" - Debussy eredetileg további darabokat is tervezett a Mallarmé-költeményhez, ám soha nem volt vasszorgalmáról híres, így ezek végül is csak tervek maradtak), illetve a Tenger. Kovács János a Faunt végtelenül finom, alapjában véve statikus zeneként állította elénk. Megvallom, én szeretem nagyobb kitárulkozásokkal, erőteljesebb dinamikai fokozással nagyjából a közepén (vagy inkább kissé előbb, a harmadánál), amit még a precíz és mindig kissé hűvös Boulez is megvalósít egy felvételén. Ám most Kovács János meggyőzött az igazáról. Valóban látni véltem a kecskelábút, amint tunyán heverészve nimfákról álmodozik, régi nimfákról, mert újabb kalandra indulni már rest a délutáni hőségben. Igazi fin de siecle muzsika ez a kompozíció, nosztalgia, ábrándozás, "régi asszonyok illata", némi hamvába holt nekibuzdulással. Kovács János ezt a képet, ezt az életérzést idézte fel, ezernyi színárnyalattal.
És ezernyi színben pompázott a Tenger három tétele is. Debussy zenéjére valamiképpen ráragadt a címke: impresszionista. Holott az életmű nagy részének édeskevés köze van a filozófiai vagy festőművészeti impresszionizmushoz (a kettő összefügg, de ebbe most ne menjünk bele). A Tenger viszont valóban a kivételek közé tartozik. Ugyanolyan pillanatfelvétel-sorozat, mint a híres Monet-sorozat a Rouen-i katedrálisról. Ugyanazt látjuk (zene esetében persze idézőjelbe kell tenni ezt a szót) hajnalban, napfelkeltekor, délben, szélcsendes időben és vihar előtt. Az utolsó tételben Kovács és a zenekar a drámai kontrasztokkal sem maradt adósunk.
Ami a Kékszakállú zenekari megvalósítását illeti, ezúttal csak egyetlen mozzanatot emelek ki. Ezen az előadáson döbbentem rá, hogy Judit még a hetedik ajtó kinyitása előtt világosan tudja, mi vár rá. Nem csak sejti: tudja. Bartók zenéje szerint már látja a zárt ajtó mögött. Olyan motívum szólal meg itt, amit korábban is hallottunk, csak akkor még halkan, szinte sejtelmesen. Ebben a pillanatban viszont elemi erővel szól - és pontosan azt a hatást kelti, amit a mandarin bejövetelét kísérő félelmetes kisterc. Minden karmester megteremti persze a kontrasztot, de ilyen hátborzongatóan, mint most, ezt még soha sem hallottam.
Bretz Gábor
Szántó Andrea és Bretz Gábor énekelte Judit, illetve a Kékszakállú szerepét, előbbi egy picit, nagyon diszkréten játszott is, utóbbi kevésbé (illetve úgy is fogalmazhatnék: azt játszotta, hogy alig gesztikulál, mozdul - ami ennél a szerepnél egyáltalán nem megvetendő felfogás). Mindkét produkciót igen jónak találtam. Szántó Andrea kivágta a magas cét, annak rendje s módja szerint, és pontosan tudta, mikor érdemes beszédszerűbb, deklamálóbb énekre váltania. Bretz a legmélyebb hangokat kissé erőlteti ugyan, de feljebb szárnyal - hangszíne gyönyörű. Ideális Kékszakállúnak tartom. A Kékszakállú ugyanis nem öregedő-pocakosodó milliomos, aki némi slusszkulcs-csörgetéssel, madeirai nyaralással és feneketlen bankkártyával csábítja a hölgyeket. Éppen olyan korúnak és alkatúnak képzelem, amilyen korú és alkatú Bretz most. Az opera kezdetén Mácsai Pál a prológot is elmondta. Hangját, szövegértelmezését kifejezetten kedvelem. De ezt a szöveget, vessenek meg érte, nem. Dagályos, modoros, művészkedő. "Szemem pillás függönnye..." Brrr! Azt hiszem, a Kékszakállú is egy példa a sok közül arra, hogy nem feltétlenül a legnagyobb irodalmi remekek alapján készülnek a remekmívű operák.
Bartók Béla: A kékaszakállú herceg vára - részlet, km.: Londoni Filharmonikus Zenekar, Sass Sylvia, Kováts Kolos (ének), vez.: Sir Solti György
hírlevél
