Régi és új dalok – ezt a címet viselte a koncert, amelyen a fiatal bariton, Csölley Martin és Szabó Ferenc János zongoraművész, a Zeneakadémia énekszakának tanára adtak elő néhány részletet Schubert Winterreise című ciklusából, illetve annak különféle feldolgozásait is megszólaltatták. A műsoron szerepeltek zongoraművek, illetve a Schubert-dal műfaji jellemzőit mutató, vokális darabok, az eredeti művek átiratai, azokkal párbeszédbe lépő vagy egyes vonásait átvevő új művek, köztük egy ősbemutató is.
Az est összhatását tekintve olyan érzésünk lehetett, mintha mikroszkóp alatt láthattuk volna a dalokat,
néha egyes részeiket kiemelve, felnagyítva, máskor elemeikre bontva vagy éppen újraalkotva.
Két zenemű is feldolgozta Orbán Ottó Gyere, súgja Schubertnek a Halál című versét, ezek szinte keretbe foglalták az estet: elsőként és utolsó előttiként szólaltak meg. Kákonyi Árpád darabja mintha maga is a zeneszerző egy – fiktív – műalkotása lenne, az ének- és a zongoraszólam felépítése annyira jellegzetes stílusjegyeket mutat, ugyanakkor a halál közelségét egyfajta monotonitás érzékelteti.
A szöveg másik feldolgozása, Horváth Bálint darabja, a Der Leiermann című dalt idézte fel, így a ciklus hiányzó lezásáraként is szolgált.
A Winterreiséból ugyanis csak tizenegy rész hangzott fel eredetiben, a többit a különféle reflexióknak kellett pótolniuk. Természetesen így olyan értelemben nem kaptuk meg a dalciklus kész és teljes értelmezését, mintha az előadók mind a huszonnégy dalt megszólaltatták volna, ami talán okozott kisebb hiányérzeteket, ugyanakkor világossá vált, hogy egyértelmű elképzelésük van a mű sodrásáról, fő irányvonalairól. Csölley Martin szép hanggal rendelkezik, még ha az első dalokban a magasságai néha csorbát is szenvedtek, ugyanakkor nagy öröm hallani, amikor egy fiatal énekes ilyen jól bánik a tartott hangokkal, és képes felépíteni egy zenei frázist.
Csölley Martin (Fotó/Forrás: Kégl András Maci / BMC)
A ciklus két dala a 19. század során készült zongoraátiratokban hangzott el, Heller István az Irrlichtet dolgozta fel, afféle „téma és variáció” elv alapján, a mű nagyjából pontosan megszólalt, de a fő témák időnként egy-egy virtuóz kis futamban továbbszövődtek. Az azt követő, Liszt Ferenc-féle átirat viszont romantikusan kiszínezte a Mut! című kompozíciót. Rögtön erre a dalra reflektált a koncert ősbemutatója, Futó Balázs But’ című alkotása, amely mintha a nagyon energikus eredeti dalnak egyfajta kimerevítése lenne.
Rendkívül izgalmas volt Friedhelm Döhl Bruchstücke aus Winterreise című, 1985-ös zongoradarabja (Töredékek a Winterreiséból),
ezt a művet a szerző a balesetben elhunyt német bariton, Karl-Heinz Pinhammer emlékére írta, aki élete utolsó koncertjén épp Schubert ciklusát, valamint a komponista dalait énekelte. Ahogy a cím is mutatja, a műben hét dal épül le, törik szét, esik darabjaira, foszlik semmivé – drámai erővel mutatva meg, hogyan némította el a halál az énekest. Ezért a megrázó előadásért természetesen fontos ismét kiemelni Szabó Ferenc János nevét. A záródal ismét Kákonyi Árpád darabja volt, a rövid Schubert-szövegrészletre írt Was is Gebet? (Mi az imádság?) meglepő kis kompozíció,
ritka, hogy egy klasszikus komponista stílusjegyei ilyen hitelesen szólaljanak meg egy mai szerző művészetében.
A Winterreise reménytelenséget tükröző befejezéséhez képest ez a tűnődő hangvételű dal a hitet, vagy legalábbis valamiféle megnyugvás reményét mutatta fel, magával ragadóan szépséges muzsikával.
Szabó Ferenc János (Fotó/Forrás: Kégl András Maci / BMC)
Az ének és a zongora játszotta a főszerepet másnap is, némiképp eltérő relációban. A koncert három, ismétlődő szerkezetű részből állt, minden esetben először felvételről hangzott el egy népdal, mely a két előadó, az énekes Molnár Anna és a zongoristaként közreműködő Persányi Zsófi azt követő közös improvizációjának alapjául szolgált, majd egy-egy modern klasszikus zenemű következett. Előbb Luciano Berio énekhangra írt Sequenzája (a sorozat harmadik darabja), majd egy zongoradarab, az Improvizációk magyar parasztdalokra Bartók Bélától, végül pedig ismét Berio-mű, a Folks Songs, zongorakísérettel, illetve az énekes egyes dalokban néhány kisebb ütőhangszerrel is kísérte magát.
Az előadók bevezető ismertetőjéből kiderült, a koncert alapját egy közös munka érdekében végzett improvizáció adta, ebből alakult ki az esten elhangzó három blokknak egyfajta váza, miközben maradtak szabadon kitölthető helyek is. (Nem először dolgozott együtt a két fiatal művész, a Zeneakadémia zeneszerző szakos hallgatóinak koncertjén szereplő produkciójukról mi is beszámoltunk.) Az estet tehát úgy is fel lehetett fogni, mint lehetőségek tárházát, mi mindent is kezdhet egy zenész a népdallal: akár a saját zenei világát a magyar népzenén felépítő Bartók Béla, akár a különböző nemzetek énekeit feldolgozó Berio, akár a Bartók és Kodály utáni, hazai zeneszerző-nemzedék, akik közé Persányi Zsófi is tartozik.
Ez a fajta útkeresés már önmagában is izgalmas és figyelemre méltó, szinte függetlenül attól, hogy sikerül-e rátalálni egy újabb, jól járható útra.
(„A magyar szerzők valahogy ritkán képesek kilépni a népdalfeldolgozás kodályi hagyományából” – nyilatkozta lapunknak ezekről a kísérletezésekről a közelmúltban szintén népdalfeldolgozásokat író Balogh Máté.)
Molnár Anna (Fotó/Forrás: Kégl András Maci / BMC)
Berio Sequenzája persze egyfajta kivételnek tekinthető a koncert további darabjai között, erre az előadók szintén felhívták a figyelmet. Molnár Anna a darab improvizatív jellegét emelte ki, ugyanakkor a mű töredékességét illetően akár olyan érzésünk is lehetett, mintha korábban létező művek darabkái szerepelnének benne (ilyen szempontból – nagyon távolról – akár az előző napi Döhl-műre is asszociálhattunk, számos egyéb mű mellett, amelyben valamilyen módon szétesve, összekeveredve bukkannak fel zenei anyagok). Figyelemre méltó volt ugyanakkor, hogy mindez a látszólagos szabálytalanság milyen szépnek hatott az énekesnő előadásában,
egy ilyen mű esetében nem magától értetődő, hogy nemcsak a tudatunk, de a fülünk is zeneként érzékeli.
Ez a finom, mégis telt, fényes csengés hasonlóképpen kiteljesítette az élményt a Folk Songsban, ebben a stílusok és megkövetelt előadói magatartásformák határvidékén mozgó darabban. Mivel a műnek ilyen sokféle érvényes interpretációja létezik, szükségszerűen nagy teret ad az énekesnek, hogy egyéni adottságaira építsen. Ebben az esetben nem annyira a dalok szilajsága került előtérbe, hanem egy finom érzékenységgel rendelkező művész kaleidoszkópszerűen sokszínű produkcióját hallhattuk.
A két Berio-blokk közti Bartók-zongoraműben Persányi Zsófi fiatal kora ellenére sem maradt adós azzal az elemi erővel, amelyet a komponista művei gyakran megkövetelnek. A zongoraművészi szerep mellett ugyanakkor nem csupán az improvizációkban mutatta meg zeneszerzői oldalát, a Folk Songs is az ő átiratában hangzott el. Ehhez a zongora lehetőségeit igen széleskörűen aknázta ki,
a megszólaló verzió pedig pontosan adta vissza az eredeti mű hatását, egy kissé talán még transzparensebbé is vált a darab, mint eredetileg.
Sok különböző megközelítésen és látásmódon keresztül találkozhattunk tehát a népdalokkal, illetve a zenészeknek a népdalhoz fűződő viszonyával, és mint előző este, itt is azt tapasztalhattuk, hogy miközben a klasszikus formák lebomlani látszanak, a diribdarabokból valami új és szép épül fel.
Fejléckép: Persányi Zsófi és Molnár Anna (fotó/forrás: Kégl András Maci / BMC)
hírlevél
