Dennis Chambers 18 éves volt, amikor 1978-ban csatlakozott a Parliament and Funkadelic nevű bandához, amiben egészen 1985-ig játszott. Ezt követően New York-ban a Sugar Hill Record Company házi dobosa lett, majd a Special EFX-hez vezetett az útja. Mostanra kiforrott erőteljes, ultra-funky-s játékstílusát 1987-től kezdve olyan együttesekben csiszolgatta, mint a David Sanborn Band, a Mike Stern/Bob Berg Band, vagy John Scofield lázítóan fúziós formációi. Az eltelt évek során tagja volt többek között Michael Brecker, Bill Evans, George Duke, Stanley Clark és John McLaughlin zenekarainak, Santana csapatának pedig jelenleg is állandó dobosa.
Az „Outbreak” című albumon Dennis Chambers végre mint zenekarvezető is bemutatkozik. „Imádok groove-olni!” –mondja, nem meglepő tehát, hogy a kitörésnek szánt felvételen is a groove uralkodik. A lemezen igazi nehézfiúk vendégszerepelnek: Michael Brecker, Bobby Malach és Aaron Heick szaxofonon, Randy Brecker trombitán, John Scofield, Dean Brown, Nick Moroch és Jon Herington gitáron, Will Lee, Gary Willis és Rodney ’Skeet’ Curtis basszusgitáron játszanak, és a névsor így sem teljes. A billentyűs hangszereket Chambers régi kollégája, Jim Beard szólaltatja meg, aki a produkció producere is egyben.
A korong igazi felütéssel kezdődik: a „Roll Call” azonnal megteremti a funky-s/groove-os alaphangulatot. Az igen telt hangszerelés törzsét a trombita, harsona, basszus, tenor és alt szaxofon alkotta fúvósszekció adja, ehhez kapcsolódik Dennis Chambers pergős dobolása. A Brecker testvérek szordínós trombita- és szaxofonszólói mellett a szerző Jim Beard Hammond-orgona kísérete fűszerezi a hangzást. A másodikként következő „Outay” című Scofield-szerzeményben természetesen előtérbe kerül a gitár, Scofield és Beard szólója élvezetesen ellenpontozza a dallamos refrént. Eközben ott lüktet Chambers pillanatnyi lélegzetvételre időt nem hagyó dobkísérete, melyet a számos ütemtörés és ritmusváltás tesz változatossá. Ugyanez a jelleg teszi érdekessé a – már címével is megbélyegzett – „Groovus Interruptus”-t is.
Jon Herington lassúbb, hömpölygősebb „Paris On Mine” elnevezésű kompozíciójának kitérője után az „In Time”-al kezdődik újra a fejbólintgatás, és Chambers ezúttal sem kíméli a cineket. Az ütemdiktálás módfelett precíz, ám a virtuozitás ellenére alkalmanként egy hangyányit úgy érződik – és ez máshol is elmondható a cédére –, hogy helyenként talán jobban érvényesülne „a kevesebb néha több” elve. Ezt követően hiába hirdeti a „Plan B”, nincs B terv: a ritmus egy percre sem lankad. Felsejlik némi marslakó-effekt a háttérben, egy kis wah-os gitárszóló. A szám egyébként egyetlen a lemezen, melynek társszerzője Chambers.
A hetedikként elhangzó Outbreak – nem véletlenül címadó darab – a lemez súlypontja. Beard és Harington közös szerzeménye egybefoglalja az alapkoncepciót, és túl is lép rajta. Dennis Chambers ezúttal valóban minden visszafogottságot nélkülözve bontakoztatja ki tehetségét, és fergeteges géppuskaszólókban mutatja meg, mit is tud hangszerén. Vélhetően az ő hatására Michael Brecker is belendül, és szédületes szaxofonszólójában szinte a lelkét is kifújja a sípon. Ezután az utolsó előtti, „Baltimore, DC” című Scofield-téma erejéig visszazökkenünk a hirtelen komótosnak tűnő iramba, melyben egy funky-s gitáreffekt és a basszus brummogása idézi vissza az ismerős hangzást (amelyet Beard ezúttal wurlitzer zongoráján színesít).
Az album a James Brown és Bobby Byrd nevéhez fűződő „Talkin Loud And Sayin Nothin” könnyed taktusaival ér véget. Mintegy búcsúzásképpen újra teljes a hangszerelés: 12 zenész cserélgeti egymást közt a szólamokat. Az igen igényes, feszültségektől sem mentes felvétel levezetéseként az örömzene jellegű, vidám szólók felszabadult hangulatot hagynak a zenehallgatóban.
ESC Records, 2002
hírlevél
