A hivatalos hangversenyek elsősorban oratorikus művek elemeiként számítanak ezekre az együttesekre (a polgári koncert intézménye végtére is az instrumentális zene megdicsőülésének korában jött létre), ennek következményeként azonban az önálló, a cappella fellépések gyakran a speciális érdeklődésre számot tartó, sőt nem egyszer műkedvelő színezetű események közé kerülnek a koncertnaptárban. A hivatásos kórusok éppen ezért igyekeznek magukra szabni, saját igényeikhez és lehetőségeikhez alakítani a hangverseny meglehetősen merev műfaját, megtervezett mozgásokkal, sajátos hanghatásokat előidéző térbeli elrendeződéssel, improvizatív elemekkel és tematikusan szerkesztett programmal formálva izgalmas akusztikus élménnyé a viszonylag egyirányú információáramlást biztosító színpadi produkciók formáját.
A párizsi Notre Dame Lionel Sow vezette kórusa mindebből elsősorban a 15-16. századi Mária-énekekből válogatott műsor szorosan összefüggő jellegét tartotta szem előtt, jóllehet maga a konkrét sorrend sokáig tisztázatlan maradt, és csak a kezdés előtt néhány perccel szétosztott szórólapokon jelent meg a végleges változat (Pedro Escobar: Ave Maris Stella; Josquin: Inviolata à 5; Mouton: Ave Maria; Victoria: Salve Regina; Crecquillon: Ave Virgo gloriosa; L'Héritier: Nigra sum; Josquin: Ave Maria... virgo serena; Palestrina: Missa Nigra sum - Kyrie; Guerrero: Ave virgo sanctissima; Victoria: Missa Salve Regina - Agnus Dei, Ave Maria; Josquin: Inviolata à 12). Ami a tervszerű mozgásokból fakadó hangzásélményt illeti, az ezzel kapcsolatos elképzelések inkább a helyszíni adottságokat kihasználó ötleteknek tűntek, mint következetes strukturális elvnek, és nem bizonyultak igazán szerencsésnek. A koncertet a templom hátteréből nyitó Escobar-motetta az oltárhoz közeli padsorokban már olyan fojtottan és távolian szólt, mintha felvételről hallottuk volna, bizonytalanul elhomályosítva a személyesen valóságos élmény minden friss eredetiségét. A középső kupola alatt előadott záró motetta, Josquin tizenkét szólamú Inviolatája valamivel élettelibbnek és mozgékonyabbnak hatott ugyan, ez azonban - a magasabb fekvés mellett - eredhetett abból is, hogy az énekesek ebben az esetben szinte karnyújtásnyi távolságra álltak.
A kórus egyébként is szokatlan, egyenes és tiszta, de sem feltűnően fényesnek, sem dúsnak nem nevezhető hangzása a legkellemesebben az oltártérben érvényesült. A közönséggel szemben állva minden megszólalás rendkívül egységesnek, szinte tömörnek hatott, ugyanakkor kissé ellentmondásosan testetlennek is, pasztellszínű foltokká alakítva a polifón szólammozgások szépségét. A férfiak szólamai mintaszerűen muzikális, hajlékony, mégis szilárd alapot biztosítottak az együtthangzás számára, amelyre pontosan kimért hangerővel simult a láthatóan különböző kóruscsoportokból (a gyerekkórusból, a fiatalok és a felnőttek együtteseiből) válogatott női szólamok sajátosan kislányos hangszíne. De éppen meghökkentő arányossága miatt bizonyult a hangzás egésze szempontjából túl kevésnek ez a szín. A mai hallgató alapvetően sokkal ragyogóbb, erőteljesebben jelenlévő, lehengerlően magabiztos felső szólamokhoz szokott, és ezekhez képest a fátyolos lányhangok sápadtsága majdnem kényelmetlenül visszafogott benyomást keltett. Különösen a magasabb hangfekvésű művekben mutatkozott meg érzékenyen a határozott árnyalatok hiánya, árnyékot vetve a kompozíciók vibráló fényére, noha ez gyakori és kedvelt kifejezőeszköz a szokásostól eltérő kulcsválasztás esetén.
Az egyes tételek előadása mindezzel együtt roppant kulturált és értelmes folyamatot hozott létre, amely a szerzők és stílusok közti eltérések kibontakozásának is teret adott, jószerével egzaltált karaktert kölcsönözve például Victoria feszültséggel teli szólamvezetésének, visszatérő tartott hangjainak, egészen modernnek ható, érzéki szerkesztésmódjának a korábbi, hagyományosan figuratív retorikai fordulatokkal összehasonlítva. Ezek a jellegzetességek azonban inkább a művek kompozíciós sajátságaiból eredően váltak hallhatóvá, mintsem valamiféle tudatosan plasztikus interpretációs szándék következményeként, ebből következően pedig túlságosan is önmagáért valóvá, bársonyosan egyenletessé vált a program, olyannyira, hogy már-már nem is keltette koncert benyomását. Ugyanakkor meditatív közösségi élménynek sem volt nevezhető, mert végeredményben a megmutatkozást szolgálta, csak nem elég „teátrálisan", nem eléggé határozott, bátor öntudattal. Így az este Kodály ráadásként adott, érzékeny egyszerűséggel megformált, de a Mária alakja köré szőtt műsorhoz csak nagy üggyel-bajjal illeszkedő Esti dalával váratlanul tökéletes illusztrációja lett a hivatalos koncertélet perifériájára szoruló kórushangversenyek dilemmájának, amelyek annak ellenére, hogy a hatékony szakszerűség, a szakrális elkötelezettség és a műkedvelő időtöltés határmezsgyéjén egyensúlyoznak, semmiképp sem számítanak a kevesek szórakozásának, ahogyan azt a Szent István-bazilikát megtöltő érdeklődők száma is bizonyította.
A Párizsi Notre Dame Kórusa
2009. október 10. 19:30
Vez.: Lionel Sow
hírlevél
