Bár csak jóval később részesült formális zeneoktatásban, a kis Dinu azért nem volt minden szakmai háttér híján: pianista szenvedélyét a kortársak szerint kiválóan zongorázó édesanyja és a Sarasate-tanítvány, amatőr hegedűs édesapja, szerzeményeit pedig keresztapja, George Enescu vigyázó szemei kísérték. Amikor az ember idáig ér az életrajzban, nem tehet mást, mint széttárja a kezét: csodagyermekek márpedig vannak...

Tizenhét éves korában, az 1934-es bécsi nemzetközi zongoraversenyen jött el a pillanat, hogy ezt a zongorista-fenomént egész Európa megismerje. A történet közismert: az akkor már köztiszteletnek örvendő Alfred Cortot tiltakozásának jeléül felállt a zsűriből, mert az ifjú Lipattinak csupán a második hely jutott. A látványos gesztus egy csapásra hírnevet szerzett Lipattinak, aki követte Cortot-t Párizsba, ahol a tanítványa lett. A párizsi évek egyfelől számos fontos művészkapcsolatot hoztak – Lipatti itt ismerkedett meg Nadia Boulanger-val, aki meghatározó befolyást gyakorolt rá – másfelől innen egyenes út vezetett a legjelentősebb európai koncertpódiumokra. Az 1930-as évek végén már a huszonéves pianista nevétől volt hangos Európa, s a képzeletbeli fogadóirodában, ahol a háború utáni időszak legnagyobb előadóművészeire lehetett tippelni, az egyik toronymagas esélyes Dinu Lipatti volt. A fiatal muzsikus sokoldalúsága is hamar megnyilatkozott: éles szemű zenei recenzensként, egyéni hangú zeneszerzőként egyaránt elismerést aratott, emellett 1944-től a genfi konzervatóriumban vált legendás hírű tanárrá – abban az intézményben, ahol bő száz évvel korábban még Liszt Ferenc oktatta a svájci polgárok tehetséges és kevésbé tehetséges csemetéit zongorára.

Genfben a háború ugyan elkerülte Lipattit, a leukémia elől azonban nem volt menekülés. A hírre, hogy az anyagiakban nem dúskáló Lipatti képtelen finanszírozni az igen költséges gyógykezelését, a fél művészvilág megmozdult: Igor Sztravinszkij, Charles Münch és Yehudi Menuhin csak három név a sok tucat híresség közül, akik úgy érezték, hogy Lipatti támogatásával nem csupán egy kollégával, hanem közös művészetükkel vállalnak szolidaritást. Ám hiába minden: Lipatti 1948-tól már képtelen volt ellátni tanári teendőit, és állapota egyre romlott. A koncertezést azonban egészen 1950-ben bekövetkezett haláláig nem adta fel: utolsó hangversenye (Besancon, 1950. szeptember 16.) – végén a ráadásként előadott Bach 147-es korálfeldolgozással – az előadóművészet-történet egyik legendájává vált.

Lipatti hatalmas koncertrepertoárjához képest viszonylag kevés felvételt hagyott hátra, ami részben kérlelhetetlen igényességének, részben pedig a lemezpiaci felfutással párhuzamosan romló egészségi állapotának és korai halálának számlájára írható. Így viszont a lemezgyűjtő zenerajongó biztosra mehet: ha Lipatti nevével találkozik a borítón, akkor legfeljebb – nem túl gyakran – a hangminőségre panaszkodhat. Lipatti Bach- és Mozart-, de mindenekelőtt Schubert- és Chopin-felvételei hasonlíthatatlan érzékenységű, lenyűgöző hangkultúrájú művészt állítanak elénk: ezek az előadások nemcsak személyes kedvenceim, de nem találkoztam még senkivel, akit ne ragadott volna meg azonnal e felvételek intimitása, férfias melankóliája. A Chopin-keringők és a Barcarolle valószínűleg etalonként maradnak meg minden zenehallgató fülében, de jó eséllyel így jár az ember a Lipatti életének utolsó évében felvett Bach- és Schubert-darabokkal is. A Bartók-életműben oly nagy szerepet játszó Paul Sacher vezényelte Bartók Harmadik zongoraverseny, vagy a harmadik Enescu-zongoraszonáta pedig igazi különlegességek, amelyeket mindenképpen érdemes meghallgatni.