A nyelvújítás nem egyszerűen egybeesett a magyarországi kulturális fejlődéssel, hanem a kifejezőbb, potensebb nyelv létrejötte a művészeti élet fellendülését szolgálta: a korban a színház, az irodalom és a tudományok egyaránt látványos erősödést mutattak. A zene azonban némileg más útvonalon haladt. A magyarországi zenei élet létrejötte a polgári közönségnek köszönhető, mely a bécsi klasszika korában igényt támasztott az itthoni koncertekre. A 18. század közepén-végén a hazai minőségi zenekultúra kibontakozását az értelmiségi réteg makacssága akadályozta, akik nem mutattak hajlandóságot a barokk-klasszicista zeneirodalom (például Haydn) befogadására, hanem megrekedtek az idejétmúlt egyszólamú dalköltészetnél. Egy évszázadnak kellett eltelnie, hogy elkezdődjön a zenei intézményesülés, melynek fontos állomása, hogy zenei szaklapok indultak, rendszeres kritikák készültek.

A nyelvújítás idején a zenei szókincs is látványosan gyarapodott, ez azonban még nem jelenti azt, hogy szigorú értelemben vett szaknyelv kialakult volna. Korábban ez a rétegnyelv jobbára csak (népi) hangszernevekre korlátozódott (duda, síp, bőgő), és zenekultúra hiánya miatt sem a középkori latin, sem a reneszánsz és barokk stílust meghatározó olasz nyelvből nem találunk átvételeket. Istvánffy Benedek, az első jelentős klasszicista komponista életrajzából kiderül, hogy a diszkantista szóval illették a legfelső fiúszólamot éneklőket, a rézfúvós hangszeren játszókat pedig megkülönböztetés nélkül tubicineseknek nevezték.

Ez egy fuvora... illetve fuvola (Fotó/Forrás: Pexels)

Kazinczy feljegyzésében is idegen szavakkal pótolta a magyarból hiányzókat:

Mozart az orkesztert igazgatá, fortepianóját vervén. De az oly annyira nem testi örömök felől, mint amiket a muzsika ád, nem szabad szólani. Hol az a szó, mely azt fesse?

A hazai elmaradottságot mi sem jelzi jobban, hogy a nyelvújítással jött létre maga a zene szó, illetve a hangszer és a nyitány.

A zenei szaknyelv kialakulása a 20. század elején körvonalazódik, amikor – immár a Zeneakadémia létrejöttével, illetve az első hazai nevelésű zenészgeneráció felnövekedésével – a magyar elemek egyensúlyba kerültek az idegen átvételekkel, az idegen átvételek pedig elvesztették idegenségüket a magyar szövegekben. A magyarítás egyébként még a 20. században is kívánatos volt.

így Mahler a szimfóniatételeit már németül iratozta fel, a Magyar Nyelvőr 1915-ös számában pedig rövidhír olvasható, mely szerint a közoktatásügyi miniszternek feladata, hogy „rendelje el az olasz kifejezéseknek kiküszöbölését a zeneoktatásból és pótlásukat magyar műszavakkal”.

A magyar nyelvújítás szótára meglehetősen kevés zenei kifejezést tartalmaz, és ezeknek is töredéke tekinthető a szaknyelvhez tartozónak. A hangszernevek csekély számából arra lehet következtetni, hogy a modern szimfonikus zenekar hangszerei alig nyertek ismertséget itthon a nyelvújítás korában. A vonóshangszerek, melyek a népzenében is használatosak, rendelkeztek már névvel. A korban keletkeztek viszont a fuvola és a harsona szavak.

egyesek ugyanis az –ora szótagot hangszerképzőnek tekintették (vö. zongora). Csokonai 1793 után keletkezett műfordítása Schikaneder librettójából nem a ma ismert Varázsfuvola , hanem a Varázssíp címet viseli. Később viszont a fuvola szó tett szert nagyobb népszerűségre, és olyan dolgokat is ezzel illettek, melyek valójában nem voltak fuvolák (ahogy a Mozart-operában szereplő hangszer is inkább síp vagy furulya). Így viselte 1873-ban egy, a magyar-tót népéletből merítő tárca a Pásztorfuvola címet.

Egy nagybőgő (Fotó/Forrás: Pexels)

Különös eset a kintorna szóé, mely a latinból, későközépkori európai közvetítéssel került a magyar nyelvbe, és eredetileg egy lantszerű húros hangszert jelentett (a quinterne vagy guiterne kifejezéseknek a legtöbb nyugati nyelvben létezik megfelelője, és a magyar gitár szó is innen származik). A nyelvújítás korában Pákh Albert a szófaragók gúnyolására a húros hangszer helyett a verkli értelemben használta, csavaros módon a különös logikájú szócsinálmány mégis fennmaradt.

A Zenészeti Lapok 1860-ban indult és 15 éven át működött, és fontos forrása a kor zenei életét kutatók számára. Ebben egy ma már máshogy nevezett műfajra bukkanhatunk, ez az ábránd, melyet fantázia vagy variáció értelemben használtak.

a Mondolat idejében zengemény nek akarták nevezni. A német Singspiel mintájára (mely eredetileg nem jelentett egyet az operával, ebbe a műfajba tartozik például a Varázsfuvola ) a daljáték szó is terjedt. A Zenészeti Lapok dalműnek nevezi Wagner, Erkel, Mosonyi operáit. A dal- tő egyébként sokkal gyakoribb előfordulású volt, mint manapság, ennek oka a már említett (népies) műdal uralta kultúrában keresendő. A dalár szó, mely eredeti értelmében énekesmadarat jelölt, később jelentésbővüléssel a szólóénekesekre és mindenféle énekesre, kórustagra vonatkozott. Így lett a szakszervezet neve daláregyesület , mely a kisebb daláregyletek et fogta össze, az énekes antológia címe Dalárévkönyv , az énekes koncert neve dalárhangverseny , volt még dalárközgyűlés , dalármozgalom , dalárszövetség , dalárünnep , Dalárzsebkönyv , a korabeli Csillag születik neve pedig természetesen dalárverseny volt, a stadionépítések helyett pedig a dalcsarnok ok meglétét értékelte a dualizmus népe. Sőt, a Wagner-opera Minnesängerei sem mesterdalnokok, hanem mesterdalárok voltak. Különbség van viszont a világi énekesek és az egyházi énekesek között, ez utóbbira a korban még

A ma már kikopott magyarítások közé tartozik a basszusszólam értelemben használt alhang . Ennek megfelelően a basszusmenet megfelelője az alhangmenet volt, azonban az énekes hangfekvés jelölésére ekkor is a jövevényszót használták: basszus , basszista . Két fafúvós hangszer kapott hazaibb nevet, a fagott a búgósíp névvel említtetik egy 1862-es koncertműsorban, ugyanitt klarinétot a fuvola mintájára az erősen hangutánzó sipola szóval illetik. A bordal szinonimája vagy változata volt az áldomásdal elnevezés.

Zenészeti lapok (Fotó/Forrás: Fidelio)

Német átvétel a hangnemek jelölésére szolgáló dúr és moll szavunk, ahogy a szolfézs nagy része is. Ennek megfelelően az angolokkal ellentétben nem A-B-C-D-E-F-G hangokból áll egy skála, hanem németesen H szerepel a B helyett, és a módosított H a B (az angolszász területen Bb). A Zenészeti Lapokból tudjuk, hogy ekkor még nem nyerte el magyaros írásmódját a rythmus szóés habár már létezett a hangzat szó, gyakran használták a külföldi alakot (accorde) a magyaros, mai írásmód helyett (akkord).

Természetesen sikeres magyarításokra is találunk példát a nyelvújítás után: a szótár szerint már készen állottak a hangnem, hangverseny, az összhang, és a karnagy szavak. Később, a zenetudomány fejlődésével bizonyos pontatlannak ítélt kifejezések eltűntek: a modulatio (hangnemváltás) fogalma ma a moduláció szóval fejeződik ki a nyelvújításkori hanglejtés helyett.

A 20. századra kialakult a zenei szaknyelv, mely nemcsak otthonosan cseng a magyar fül számára, hanem zenetörténeti dimenziók láttatására is alkalmas. Ilyen történeti különbségek például az azonos tőből származó két műfajjelölő szó, a prelúdium és a prelűd, melyek közül az első barokk alkotást, az utóbbi pedig a romantika korából vagy későbbről származó zeneművet jelöl. Hasonló eset a sinfonia és a szimfónia szavaké, az első az eredeti barokk operanyitány elnevezésére szolgál, az utóbbi pedig a modern, négytételes alkotáséra. (Valójában az elsőből fejlődött ki a második.)

az előbbi szó ugyanis jobbára kihalt, de ha mégis említődik, nagy valószínűséggel nem kanonizált, a szó használatának idején keletkezett, elfeledett zenés színházi műről van szó. Számos idegen nyelvi szó szinonimává lépett elő, így éppúgy használatosak (ha ritkábban is) az orkesztrális , a dirigens , a repríz vagy a pianista kifejezések a zenekari , a karmester , a visszatérés és a zongorista helyett. Sőt, szembetűnő, milyen tudatosan használja a szaknyelv az egyes irányzatok, stílusok stb. jelzésére az idegen eredetű kifejezéseket: gyakran le sem fordítják például a wagneri kötődésű Leitmotif (vezérmotívum) és a Gesamtkunstwerk (összművészeti alkotás) kifejezéseket, Schönberg fogalmát a tizenkétfokúsággal kapcsolatban meghagyják a serie alakban (vö. az irányzat neve szerializmus). A mai könnyűzenei szaknyelv dugig van angolszász kifejezésekkel, melyek vagy magyarosodtak, vagy nem. Véletlenül sem fordítjuk a műfajneveket: pop , rock , funky , soul ; bár némelyikük már átvette a magyaros írásmódot: dzsessz , diszkó , esetleg metál . Történeti különbséget jelöl, hogy a verze nem azonos a versszak kal, az előbbi ugyanis kizárólag könnyűzenei dalok részeit jelöli.

Ma a zenei szaknyelv teljesen megfelelő arra, hogy a nagyközönséghez szóljon, de kis országunkban alighanem a zenetudomány örök problémája marad a nyelvkérdés. Viszont ha ideje engedi, menjen el a philharmoniába, és hallgasson meg egy symphonia-t, látogasson el az operába egy zengeményért, vagy ha nem akar elmenni otthonról, kapcsolja be a tévét és kövesse a dalárversenyt.