„Dobszay László nemcsak a gregorián zene kutatásában és muzikológiában, hanem a zenepedagógia, a jelenkori liturgikus zene és az előadóművészet terén is kiemelkedőt alkotott. [...] így például amellett, hogy mértékadó tanulmányokat közölt a gregorián ének történetének és stílusának tárgyában, egyúttal bevezette ezt az éneket az iskolai énektanítás tankönyveibe egészen az alsó fokig, adaptálta a gazdag repertoárt, az anyanyelvű egyházzenei gyakorlat számára, s a Schola Hungaricával új mintát teremtett a gregorián ének értő válogatásában és előadásában [...] Az egymást kiegészítő zenei ágak jótékony kölcsönhatásának másik példája Dobszay László tevékenységében az a mód, ahogy a népzenekutatásban szerzett tapasztalatok beépültek gregorián tanulmányaiba, legújabban a magyarországi források teljes offícium antifónarepertoárjának szisztematikus kiadásában. Zenetudományi munkái ugyanakkor a 16-18. századot is átfogják, Bartók zenéjének is tekintélyes ismerője, s a monumentális Musicalia Danubiana sorozat irányítói közé tartozott."*
Dobszay László 1935. február 2-án Szegeden született. 1947-ben, 12 évesen került a Zeneművészeti Főiskola zeneszerzés szakára, diplomáját 1957-ben szerezte meg. Tanárai többek között Viski János, Engel Iván, Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence voltak. Zenei tanulmányai mellett az ELTE Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett.
1956-1966 között a Fővárosi Zeneiskolai Szervezetek (FZSZ) zeneirodalom- és kamarazene tanáraként dolgozott, továbbá szakcikkeket publikált, zeneszerzéssel foglalkozott, s magyar zeneoktatás átfogó reformjának részeként pedagógiai anyagokat állított össze. 1966-tól a Zeneakadémia megbízott oktatója, továbbá Kodály és Rajeczky Benjamin meghívására bekapcsolódott az MTA Népzenekutató Csoportjának munkájába (amely 1974-ben az újjáalakított Zenetudományi Intézet részévé vált). Észak-Kelet Magyarországon és Erdélyben népzenegyűjtéseket végzett, a népdalok rendszerezésével foglalkozott.
1975-ben védte meg a magyar népzene sirató-jellegű stílusáról írott kandidátusi értekezését. 1976-tól vezette a Régi Zenetörténet, majd a Népzene osztályt. A Zeneakadémián 1988-ban újraindította az 1950-es években állami nyomásra megszüntetett Egyházzene Tanszakot, melynek 2000-ig vezetője volt. 1995-ben létrehozta az LFZE Doktori Iskoláját.
1969-ben Szendrei Jankával közösen, Rajeczky Benjamin támogatásával megalapította a Schola Hungaricát. A kórus gregorián zene előadására alakult, számos késő középkori művet és liturgiát énekelt Magyarországon, Franciaországban, Olaszországban, Svédországban és Csehországban. Az együttest fémjelzi repertoárjának mély zeneelméleti kutatómunkája és ezek hangversenyszerű előadása. A több mint 50 felvételével az egyik legtöbb felvételt készített régi zene énekegyüttes Magyarországon és külföldön számos kitüntetésben részesült.
Kurtág György, Jeney Zoltán, Sáry László műveinek magyarországi bemutatóin és világpremierjein működött közre karmesterként. Kutatói munkássága során összehasonlító tanulmányokat folytatott egyfelől a népzene történetéről, másfelől a dokumentált európai énekanyag területéről. A dallamtörténeti vizsgálódások mellett jelentősen hozzájárult a liturgikus ének kutatásához is, a források és repertoárok elemzésével, tartalmuk szisztematikus zenei osztályozásával. Főbb művei: A hangok világa, Magyar zenetörténet, A magyar dal könyve, A magyar népdaltípusok katalógusa (Szendrei Jankával), Corpus Antiphonalium Offici Ecclesiarum Centralis Europae (Prószéky Gáborral), Kodály után. Tűnődések a zenepedagógiáról, A gregorián ének kézikönyve, Magyar népének, Magyar greogriánum.
Az MTA Zenetudományi Bizottságának és Széchenyi Művészeti Akadémia tagja, a Magyar Egyházzenei Társaság örökös elnöke. Elismerései között megtalálható az Erkel-díj, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, Köztársasági Elnök Aranyérme, a Soros Alapítvány életműdíja, valamint az elméleti kutatók Kossuth-díjának számító Széchenyi-díj.
* David Hiley méltatása, megjelent: Laborare fratres in unum. Festschrift László Dobszay zum 60. Geburtstag. Hildesheim und Zürich: Weidmann, 1995. (vissza)
hírlevél
