Az üstdob hagyományosan a trombiták basszusaként funkcionált a klasszikus zenében (talán ezt lehetne a jazz analógiájára ritmusszekciónak nevezni); a „dobszóló" egyértelműen nem klasszikus zenei kategória - noha találhatunk korai példákat arra, hogy a szimfonikus zenekarban a dob kiemelt szerepet kapott. És mint minden hangszernek, az üstdobnak is voltak elkötelezett szerzői már a klasszikus időkben is. A Művészetek Palotájában november 15-én Gyöngyösi Levente, december 8-án pedig Philip Glass ütőhangszerekre és zenekarra írott versenyműve hangzik el, mindkettő a Szimfonikus felfedezések-sorozatban.

Bach Karácsonyi oratóriuma első kantátájának legelső öt hangját az üstdob kapja, s e „kopogtató" motívum nyilvánvalóan nem pusztán figyelemfelkeltés Bach részéről: elég egyértelműen utal a megváltó eljövetelére. Haydn több szimfóniájában is kiemelt szerepük van az ütőknek, a 103., Dobpergés-szimfóniának például nem csupán az első ütemében hallhatunk szóló üstdobtremolót, hanem - rendhagyó módon - az első tétel végén visszatérő Adagio kezdetén is. A Katona-szimfónia pedig nagydobot, cintányért és triangulumot is felvonultat második és negyedik  tételében. (Az efféle „extra" ütőhangszerek egyébként gyakran a „török" zenét voltak hivatva jelképezni, gondoljunk Mozart Szöketésére.) Beethoven Hegedűversenyében is tematikus szerepe lesz a kezdő üstdobütéseknek, és sorolhatnánk a példákat Schumanntól Dvořákig s még tovább.

Ahogy még a nagybőgőnek is jutott szólószerep Giovanni Bottesini (1821-1889) concertóiban, az üstdob is megtalálta a maga virtuózát a cseh Jiří Družecky (ismertebb nevén Georg Druschetzky, 1745-1819) személyében. (A lexikonokban „cseh származású" áll - ilyen alapon a mi liszt Ferencünk is magyar származású, úgyhogy óvatosan használjuk e kifejezést.) A Művészetek Palotájában 2011 márciusában tartották azt az „Ütős napot", melynek keretében többek közt az ő műveire is rácsodálkozhattunk.

A szimfonikus zenekar duzzadása az ütőknek is mind nagyobb szerepet hozott. Hogy csak két példát említsünk: Berlioz Fantasztikus szimfóniájában (1830) a kvart hangolású két harang kap kulcsszerepet a zárótételben; Mahler a 6. szimfóniában (1903-4) 4+2 timpanit, nagydobot, pergődobot, cintányért, gongot, triangulumot, harangjátékot (+ két harangot a színpad mögött), xilofont, két kolompot, sőt baltát (!) is alkalmaz. A dallamképes ütőhangszerek igazán majd Ravelnél (például az Egy kiállítás képei hangszerelésében) és Stravinskynál (például a Petruskában) kapnak főbb szerepet. Bartók kedvenc dallamos ütőhangszere természetesen a zongora: akár első két zongoraversenyében, akár a Zenében számos olyan hely található, ahol a zongora (illetve a cseleszta) hangsúlyosan ütősként szerepel - ezek tehát egyszerre húros és ütőhangszerek. És persze ne feledkezzünk meg Kodály Háry Jánosáról sem, a híres Bécsi harangjátékról. (Kodály kedves hangszere, a cimbalom már Stravinskynál is megjelenik, hála Rácz Aladárnak!)

És ott van John Cage, aki már 1936-ban létrehozta saját ütőegyüttesét, és elsőként alkalmazott preparált zongorát. Az ütősök áttörésében a külső hatás sem elhanyagolható: a folklór (hogy anakronisztikusan világzenét ne mondjak) és a könnyűzene irányából. A komolyzene fejlődése a hatvanas években némiképp megtorpan, számos kísérletezés komolysága megkérdőjelezhető, kialakul egyfajta zenei dadaizmus - s hogy ebből következőleg vagy épp ennek ellenében jön-e létre a minimalizmus, az alighanem értelmezés kérdése, de aligha vonható kétségbe az épp magára találó, új paradigmát hozó könnyűzene hatása sem. Steve Reich eleinte szinte kizárólag ütőkre ír (s még a Six pianos - 1973 - is idesorolható, különösen, mivel az 1986-os szerzői átirat óta hat marimbán is játszható), majd felfedezi a polinéziai zenét (párhuzamosan Ligetivel, aki az afrikai zene tanulmányozása közben szilárdítja meg a maga polimetrikus gondolkodását). A hetvenes évektől tehát egymást követik az „ütős zenék".

Magyarországon az Amadinda teremtette meg az ütős zenekultúra népszerűségét. A hazai közönség látószöge az együttes működésének eddigi három évtizedében nem csupán a perkusszív zenékre, hanem egyszersmind a kortárs, illetve a világzene irányában is nagyot nyílt. Az időközben felnövő újabb generációk kiváló ütőegyüttesei tovább szélesítik a közönséget, amely akár műfaji határokon is képes átlépni, ha igazán ütős zenét szeretne hallani.

Gyöngyösi Levente mindig is híres volt nyitottságáról és széles zenei műveltségéről. Ennek megfelelően művei is sokfélék; nem állnak tőle távol a könnyebb műfajok sem, de hagyományos műfajú darabjaival is sikereket arat. November 15-én megszólaló sinfonia concertantéja is az utóbbi csoportba tartozik. A háromtételes, hagyományos versenymű - melyet az Amadinda felkérésére írt - négy ütőhangszeres muzsikust foglalkoztat, elsősorban a dallamos hangszereket: marimbát, vibrafont, xilofont és harangjátékot juttatja szólóhoz, de az egzotikus ütősök sem maradhatnak ki, például a talking drum, mely a második tételben kap jelentős szerepet. A harminc éves jubileumát ünneplő ütőegyüttesnek bőven lesz tehát módja, hogy megmutassa zenei és technikai tudását, a kísérő Pannon Filharmonikusok gárdája pedig - Bogányi Tibor vezetésével - ismét bizonyíthatja, hogy nem fél a kortárs zenétől.

A Hollerung Gábor által menedzselt Budafoki Dohnányi Zenekar szintén lételemének és kulcsfeladatának tartja, hogy szélesítse a közönség zenei ismereteit és tűrőképességét, térben és időben. Rácz Zoltán, az Amadinda vezetője lesz az egyik szólistája Philip Glass két üstdobra és szimfonikus zenekarra írott Koncert-fantáziájának (a másik szólista Nagy Zsolt). A december 8-án elhangzó alkotás zenekarában is szerepelnek más  -  egzotikus és hagyományos - ütőhangszerek, s a szimfonikus zenekar többi szekciója is igencsak jelentékeny és színes. A 2000-ben bemutatott, háromtételes mű először hangzik el Magyarországon. Philip Glassról, az egyik legismertebb minimalistáról aligha a hagyományos műfajok jutnak eszünkbe, holott az ezredforduló után összesen nyolc „klasszikus" versenyművel is előrukkolt. Az üstdobversenyben még cadenzát is kapnak a szólisták (igaz, a 3. tétel elején), akik összesen kilenc üstdobon „versengenek". Azért ez a zene sem mentes ismétlésektől, s már az első hangjától  kezdve  nagyon-nagyon amerikai.