- Hogyne! Azt soha nem lehet elfelejteni! 11 éves voltam, és Boccherini csellóversenyének első tételét játszottam. A zongoránál Rév Lívia ült. Ez 1935-ben volt. Arra is emlékszem, hogyan jöttek sorban a következő zeneakadémiai fellépéseim. Legközelebb, tizenkét évesen a Locatelli-szonátát adtam elő. A legfeltűnőbb bemutatkozásom 1938-ban volt. Magyar Gábor játszotta volna a Dvořák-koncertet az iskolazenekar élén, de valami miatt lemondta a hangversenyt. Én tagja voltam a zenekarnak, és délben csörgött a telefon, be tudnék-e ugrani Magyar helyett délután hatkor. Vállaltam, és a koncert nagy sikert hozott.

- Kitől tanult a legtöbbet?

- Azt hiszem, Weiner Leótól. Nem véletlenül van a fotója a zeneszobám falán. Hogy miként láttam-látom őt, azt megfogalmaztam egy könyvben, amelyet a Zeneműkiadó jelentetett meg 1985-ben, Weiner születésének 100. évfordulójára. Ő megtanított minket hallani: hogy meghalljuk a hangsúlyokat, a dallamíveket, a csúcspontokat, a ritmus lüktetését. Megkövetelte a szerzők útmutatásainak tiszteletben tartását, a tiszta hangzást, a kifejezés egyszerűségét, a zenei szerkezet kiegyensúlyozottságát. Muzsikusok százait tanította meg a zenélés lényegére. Néhány óra alatt többet tudtunk meg a zenéről, mint addigi egész életünkben.

- Mikor járt utoljára Magyarországon?

- Évekkel ezelőtt, talán akkor, amikor Sebők György zongoraművész barátom, kedves egykori kamarapartnerem tiszteletére adtam egy koncertet Szegeden, meg egyszer Láng György barátommal, a Gundel étterem tulajdonosával találkoztam. Ma már nagyon ritkán vállalkozom utazásra.

- Csellistanemzedékek nőttek fel a kezei alatt. Hogyan látja a tanítványai pályáját? Boldogok?

- Sokat változott a világ. Amikor 51 évvel ezelőtt elkezdtem tanítani Bloomingtonban, hét tanítvánnyal indultam, de három növendékemet egy szemeszter múltán kirúgtam. Lebeszéltem őket a csellózásról. Ma jóval magasabb a színvonal. A mai 18 évesek gyakran jobban csellóznak, mint annak idején a végzős gordonkások. Örömmel és csodálattal nézem őket.

- Mi lehet a színvonal emelkedésének oka?

- Az alap- és a középfokú hangszeroktatás rendkívüli módon megerősödött. Nemrég zajlott a Fournier-verseny Londonban. Zsűritagok mesélték, hogy fantasztikus gordonkásokkal találkoztak, alig tudtak dönteni. Ma már a zenekarokban is általában jóval képzettebb muzsikusok ülnek, mint régen. A komolyzene világában éppen az az egyik legsúlyosabb probléma, hogy miközben az előadó-művészet átlagos színvonala meredeken emelkedett, a közönség nem tudja kellő figyelemmel követni ezt a folyamatot.

- Még mindig tanít?

- Természetesen! Naponta két-három órát legalább. „Full time"professzor vagyok az Indiana Universityn. Általában 10-11 növendékem van, de más tanárok diákjait is szívesen meghallgatom. Az óráimon pedig az a szokás, hogy amíg van üres szék, bárki leülhet rá. Van, hogy harmincöt-negyven diák jön el. Gyakran hegedűsök és brácsisták is jönnek hozzám. Nyáron pedig magánórákat adok.

- Köztudomású, hogy nagyon szeret írni. Önéletírása az Indiana University Press honlapján is olvasható. Az írás még mindig szórakoztatja?

- Ma már kevesebbet írok, de azért előfordul. Régebben sokat írtam a zenéről, még a helyi újságot is én láttam el zenei tárgyú cikkekkel.

- Könyvet írt a vonósjáték módszertanáról is, ezt szerte a világban tankönyvként használják. Mi a lényege az ön pedagógiájának?

- Két szóban meg tudom fogalmazni: az információk átadása. Nem edző vagyok, aki begyakoroltatja a darabokat, és addig nyúzza őket, amíg jól nem szólnak. Én azt próbálom megmutatni a fiatal csellistáknak, hogy egy-egy darabnak milyen előadási lehetőségei vannak. Aztán az ő dolguk, hogy melyiket választják.