Zenészcsaládból származol, hogyan jelent meg gyermekkorodban az életedben a zene?

A szüleim mindketten fuvolaművészek, a nagypapám pedig hegedűművészként a Kolozsvári Operában játszott. Már kisgyerekkorunktól vittek minket is komolyzenei koncertekre, amit nagyon szerettünk a testvéreimmel, és sokat énekeltünk otthon is a szüleinkkel. Édesapámnak hatalmas komolyzenei lemezgyűjteménye volt, mindig szólt otthon valami. Ám a szüleink nem akarták, hogy mi is ezt a pályát válasszuk, hiszen tudták, mennyire nehéz a zenészszakma, milyen nagy a verseny. Aztán a bátyám három-négy évesen egy koncerten meghallotta a cselló hangját, és annyira megtetszett neki, hogy mindenáron el akart kezdeni tanulni rajta – belőle aztán csellóművész is lett (Dolfin Balázs, szintén Junior Prima díjas művész – a szerk.). Utána már egyértelmű volt, hogy mi hárman is tanuljunk zenét, bár a két kisebb testvérem végül más pályát választott. Én négyéves korom körül kezdtem zongorázni, ami elég sokáig megmaradt az életemben, de mellette tanultam fagottozni is, és a fókusz egyre inkább arra került át.

Miért kezdtél a zongora mellett fagottozni, és hogyan került előtérbe a hangszer?

A zongora mindenképpen jól jött kezdésnek, mert megalapozza a harmóniai hallást. De a szüleim javasolták, hogy kezdjek el egy másik hangszert is, mert talán a zongorával a legnehezebb érvényesülni. Elmentünk a Szent István Zeneházba egy hangszerválasztóra, hátha megtetszik valami, hiszen ekkor még csak kilencéves voltam.

Megtetszett, de nagyon illett is hozzám, amikor megfújtam, rögtön tudtam rajta skálákat játszani. Érdekes egyébként, mekkora különbségek vannak egy korosztályon belül, azóta már én is tartottam ilyen foglalkozást, és egyeseknek egyáltalán nem áll kézre a hangszer, más meg rögtön dallamokat tud játszani rajta. A tanárnő, akinél a fagottot kipróbáltam, rögtön felajánlotta, hogy felvesz engem az iskolába, így hamar elkezdtem fagottozni tanulni. Rögtön megfogott, milyen különleges hangszer, a hangszíne, a tónusa.

Ezek szerint már úgy kerestetek második hangszert, hogy te valószínűleg zenész leszel, és a pályaválasztáshoz legyen megfelelő?

Ezt ilyen fiatal korban nem lehet biztosan tudni, de azért kell valamennyi tudatosság, és mint lehetőség, már ekkor komolyan felmerült, hogy zenésznek menjek.

Nem is kísértett meg más foglalkozás, érdeklődés?

Engem nagyon-nagyon sok minden érdekel, ezért muszáj eldöntenem, mi az, amivel komolyan foglalkozom, a többi pedig maradjon csak hobbinak. Nehéz egyetlen területet választani. A fagottozás viszont nagyon magával ragadt, már zeneiskolás koromban országos versenyekre jártam, megszerettem a versenyzést, és első díjakat hoztam el. Jó tanáraim voltak, akik motiváltak.

Dolfin Benjámin (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Kik voltak a legfontosabb tanáraid, és miben hatottak rád?

Hatalmas szerencsém volt, mert a tanáraim mind fantasztikus zenészek és emberek, akik támogattak az eddigi pályám során, sőt tulajdonképpen a mentoraim voltak. A Szent István Zeneiskolában G. Marek Katalin tanított, akitől nagyon jól elsajátítottam az alapokat, a légzéstechnikát. Először még a fagott kisebb változatán, a fagottinón tanultam, mert kilencévesen az embernek se a testmérete, se a tüdőkapacitása nem megfelelő egy normál méretű hangszerhez, hogy elbírja és megfújja anélkül, hogy megfulladna. (nevet) Utána a Szent István Konziban folytattam a tanulmányaimat, itt két tanárom volt – ahogy ez Magyarországon jellemző.

A másik tanáromtól, Hartenstein Istvántól rengeteg ötletet kaptam a zenei megformálással kapcsolatban, illetve a hangszer fontos része, a nádfúvóka minden rejtelmét is tőle tanultam meg, ő tanította meg nekem, hogyan kell az elejétől a végéig megépíteni és kifaragni egy fagottnádat. Később a Zeneakadémiára is hozzá jártam, illetve Lakatos Györgyhöz, aki szintén hatalmas név. Neki nagyon egyéni a stílusa, már ismertem mesterkurzusokról, mire hivatalosan is a tanítványa lettem. Sokat foglalkoztunk például Vivaldi fagottversenyeivel, ő tanította meg, hogyan kell ezeket a műveket a korszaknak megfelelő stílusban előadni.

Ezután pedig külföldre mentél…

Egy évet töltöttem a Zeneakadémián, aztán kimentem Németországba, mert már régóta terveztem, hogy külföldön tanuljak, a konzi alatt több nemzetközi versenyen is részt vettem. Egy svájci kurzus különösen nagy hatást tett rám, fantasztikus tanárok tanítottak, például Klaus Thunemann, aki a mai kor fagottozásának az atyja, élő legenda, akinek a felvételeit hallgatva nőttem föl. Nagyon megtetszett a német fagott-technika: sokkal vastagabb, szólisztikusabb hangot lehet elérni ezzel a fajta hangképzéssel, így 2018-ban felvételiztem a Hannoveri Zeneművészeti Egyetemre Bogányi Bencéhez, tehát azért a magyar vonal is megmaradt. (nevet) Neki köszönhetem, hogy ezt a fajta játékot elsajátítottam, és olyan dolgokat is kihozott belőlem, amit nem is gondoltam volna magamról.

Amikor az előválogatókba felvételekkel kellett jelentkezni, mindig meghallgatta, kiértékelte őket, és ha nem volt elégedett, visszaküldött, hogy készítsek újat. A precizitása magas szintű technikára és igényes zenélésre tanított.

Közben megnyertem egy próbajátékot a Bajor Állami Operaház kétéves akadémiájára. Ezt már a bachelor képzés alatt elkezdtem, közben át is költöztem Münchenbe. Rengeteget tanultam zenekari játékról, operáról, kamarazenéről, és utána a Müncheni Zeneművészeti Egyetemre felvételiztem a mesterképzésre. Egy újabb legendás fagottművész, Dag Jensen osztályába kerültem. Neki is már egész fiatalon hallgattam a felvételeit, hihetetlen élmény volt utána nála tanulni. Elsősorban finomhangolást, zenei és harmóniai precizitást tanított nekem, úgyhogy tökéletes volt a sorrend, ahogy a tanáraim egymás után következtek. Az alapoktól eljuttattak a kisebb részletekig, és közben mindvégig tudtam építeni a korábban elsajátított eszköztárra.

Kéri Sámuel jazz-basszusgitárművész, Szaniszló Attila zongoraművész, Horváth Áron cimbalomművész (ezúttal lapozóként), Dolfin Benjámin fagottművész, Abouzahra Amira hegedűművész, Friderikusz Péter gordonkaművész és Puporka Jenő nagybőgőművész a Junior Prima díjátadón (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Sokat emlegeted a versenyeket: mi a legfontosabb hozadéka egy zenei megmérettetésnek?

Versenyre járni az egyik legjobb dolog, mert a hónapokon át tartó felkészülés során az ember nagyon elmélyül a programban szereplő művekben, és ez az intenzív időszak hihetetlen fejlődést eredményez. Néhány hónap alatt éveket lehet előre lépni, mert annyi koncentrált energiát fektet az ember a munkába. Olyan ez, mint a sportversenyek, a sportolók sokkal intenzívebben edzenek előtte, ennek köszönhető az eredmény. A cél húzza az embert, de aztán majdhogynem lényegtelen, hogy tényleg nyer-e, annyit profitál magából a folyamatból.

A müncheni akadémián szerveztek is nekünk mentális tréninget, egy korábbi olimpiai sportoló tartotta, akinek pszichológusi végzettsége volt, de zenélt is. Tőle tanultam technikákat, például hogyan készül fel fejben az ember egy próbajátékra vagy versenyre, hogyan játssza magában sokszor végig, mi fog történni, hogy mire odamegy, már ne legyen teljesen ismeretlen a szituáció.

Milyen érzés az első fagottosnak lenni, aki Junior Prima díjat kapott?

Hatalmas megtiszteltetés, hogy én képviselhetem először a hangszerem, illetve bizalom is a zsűri részéről, ami azt jelzi, jó úton haladok. Sokan azt hiszik, a fagott eléggé limitált hangszer a dinamikát, illetve a szólisztikus lehetőségeit illetően, kicsit kétdimenziósnak tartják. Nekem pedig az a célom, sőt küldetésem, hogy túllépjek a határain.

Mit mondanál azoknak, akik így gondolkodnak a fagottról, miért érdemes jobban odafigyelniük rá?

Úgy vettem észre, nem is kell róla semmit mondani, az embereket rögtön megfogja a hangszíne. Olyan különleges, lágy tónusú hangja van, ami azonnal magával ragadja a hallgatót. Ezért is akarom megmutatni, milyen szólisztikus lehetőségek rejlenek a benne, és milyen hatalmas eszköztárral rendelkezik.

Dolfin Benjámin (Fotó/Forrás: MVM Zrt.)

Milyen zenét kértél, hogy gravírozzák a díjba?

Saint-Saëns Fagottszonátájának első tételét, mert fantasztikus darabnak tartom, és

Csodálatos atmoszférája van, elképesztően érzelemgazdag, és tele van zenei ötletekkel. Az ember nagyon egyéni, kreatív zenei megformálásokra képes benne, számtalanféleképpen lehet előadni. Játszottam versenyen, de koncerten is, a Magyar Zene Házában rendezett szólóestemen. Nem is volt kérdés, hogy felveszem a műsorába, annyira gyönyörű darab.

A jövőben hol, mikor lehet téged itthon hallani?

Most külföldön vagyok – januárban megnyertem a Frankfurti Operaház szólófagottosi állását, ezért a városba költöztem, és a próbaévemet töltöm – de szeretek hazajárni, hogy megmaradjon a kapcsolatom Magyarországgal. Szeptemberben a Bartók Rádióban lesz egy koncertünk több zenésztársammal, például a szintén Junior Prima díjas Lugosi Alival. A programon szerepel fúvósötös, mindenki fog szólót játszani, és a Saint-Saëns-szonátát is előadom majd.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Dolfin Benjámin (forrás: MVM Zrt.)