Itt állt egykor a birtok operaháza, amely később leégett, azután viszont rekordsebességgel újjáépítettek. A nyári ebédlőben, az épület leghűvösebb pontján az előkelő társaság muzsikaszó mellett vacsorázhatott, a hercegi lakosztályban pedig maga Fényes Miklós is játszott a vonóscsaládba tartozó barytonon – ismerkedhettünk meg a fertődi kastély zenei vonatkozású történelmével a Haydneum Eszterháza Fesztivál nyitóelőadása előtt tartott vezetett túrán. Bár azóta a történelem viharai többször is megtépázták az épületet és a körülötte fekvő birtokot, mégis különleges érzés ott járni, ahol a zenetörténet ilyen fontos eseményei zajlottak, és alig néhány méterre hallani a műveket attól a helyről, ahol először csendültek fel közönség előtt.
Az idei évben az Armida van soron, Joseph Haydn utolsó, Eszterházán bemutatott operája. Mint Vashegyi György karmester az előadás előtti beszélgetés során elárulja, a műválasztásban praktikus szempontok is szerepet játszanak, mivel számos Haydn-darabról nem érhetők el előadói anyagok. Hosszabb távon alighanem az is a Haydneum feladata lesz, hogy ezekről gondoskodjon – mondja, mivel a Haydn-kéziratok legnagyobb mennyiségben az Országos Széchényi Könyvtárban találhatók, amely munkatársaik kutatási terepe.
Az Armida-téma – Torquato Tasso A megszabadított Jeruzsálem című eposzának egy epizódja – az operairodalom igen népszerű alapanyaga,
az időközben megérkező címszereplő, Vaszilisza Berzsanszkaja nemrég például Rossini azonos című darabjának hősnőjét formálta meg.
A közkedvelt szerelmi történet azután lehetőséget biztosított Haydnnak, hogy pályafutása egyik kiemelkedő sikerét arassa, az opera az 1784-es bemutatót követően Bécsben is színre került, és olyan népszerű volt, hogy Mozart műveire is hatott. Vashegyi György arra biztatja a jelenlevőket, hallgassák figyelmesen a darabot, amelynek egyes zenei megoldásai a Così fan tuttéig, sőt Beethoven Egmont-nyitányáig is előre mutatnak. Vele együtt a két főszereplő – Berzsanszkaja és a Rinaldót éneklő Megyesi Zoltán – kiemelik a mű modern vonásait, zenei és pszichológiai tekintetben is, habár a dirigens sajnálattal hozzáteszi, hogy a mű dramaturgiája kevésbé jó. Milyen műveket komponált volna Haydn, ha ő is találkozik egy Lorenzo Da Pontéhoz hasonló színházi géniusszal? – tűnődnek a művészek.
Az Armida szereplői (Fotó/Forrás: Pilvax Films / Haydneum)
Arra a kérdésre, hogyan éreznek az előadók, ha koncertszerű előadásban mutatnak be egy operaprodukciót, Vashegyi György elmondja,
egy jó zenei produkció képes teljes élményt adni. Olyan, mintha az ember egy könyvet olvasna, és közben látja maga előtt a képeket.
Ha pedig a könyvből film készül, már akkor is örülhetünk, ha nem kell nagyot csalódnunk, az ember fantáziája annyival színesebb, gazdagabb megvalósítást tesz lehetővé. Ehhez persze elsőrangú énekesek szükségesek, így a karmester részletesen bemutatja a szereposztást. Vaszilisza Berzsanszkaja kapcsán hangsúlyozza, a bel canto-specialista énekesnő szerinte még Cecilia Bartoli produkcióját is túlszárnyalja, aki Nikolaus Harnoncourt-ral rögzítette lemezre a művet. A fiatal orosz mezzoszoprán életrajzát tanulmányozva az ember valóban roppant kíváncsi lesz rá, hiszen olyan impozáns helyszíneken énekelt már, mint a Rossini Opera Fesztivál, a Salzburgi Ünnepi Játékok, a Párizsi Nemzeti vagy a Bécsi Állami Opera.
A további szereplők között azonban ismerős neveket is felfedezhetünk, a régizenében jártas tenorista, Megyesi Zoltán gyakran dolgozik együtt Vashegyi Györggyel és együtteseivel – jelen esetben az Orfeo Zenekarral. A kiváló új-zélandi szoprán, Ella Smith is szerencsére harmadszorra tér vissza a fesztiválra, rajta kívül még egy külföldi közreműködő van, a francia Léo Guillou-Keredan, aki beugróként került a produkcióba. Nagy várakozást kelthetett Varga-Tóth Attila neve a szereposztásban, a tenorista ugyanis Franciaországban építi régizenei pályafutását, nemrég a Les Arts Florissants fiatal énekeseknek szóló programjába is bekerült. A mély hangot pedig a király szerepét éneklő Szélpál Szilveszter képviseli, aki szintén visszatérő vendég a fesztiválon, Vashegyi György pedig a magyar operajátszás nagy ígéreteként hivatkozik rá.
Ella Smith, Zelmira szerepében (Fotó/Forrás: Pilvax Films / Haydneum)
A beszélgetés után a művészeknek még van egy szusszanásnyi idejük, mi pedig lassan a szépséges Apolló-terem felé vesszük az irányt. Aligha lehet betelni a kastély egyik legpompázatosabb helyiségével, amelynek mennyezetén maga a görög isten vontatja a Napot az égre, és űzi el az éjszakát, miközben a négy sarokban az évszakokat képviselő, allegorikus alakok állnak. Azt is megszokhattuk, hogy a 18. század muzsikájának finom, áttetsző hangzása milyen remekül érvényesül ebben a csodás térben, most azonban
elég belekezdenie a zenekarnak a nyitányba, hogy a közönség ráébredjen, ez a zene nem teljesen az, amire számítottak.
Az Armida muzsikája ugyanis szélsőséges érzelmeket, óriási szenvedélyeket fejez ki, a drámai megoldások, az Orfeo Zenekar által pazarul játszott hatalmas forték valósággal megremegtetik a kastély falait.
És ha ez még nem volna elég, hasonlóan eget-földet megmozgató hangot hallhattunk a címszereplőtől. Ám ez még nem minden: Berzsanszkaja fölényesen uralta a teljes dinamikai skálát, ráadásul a legerősebb hangokat kontrolláltan, muzikálisan szólaltatta meg. A darab érdekessége, ahogy az emberi és nem emberi világ szembekerül, a varázslónő Armida minden vonása túlzó, túl hevesen éli meg az érzelmeit, túlságosan rabja lesz vágyainak, és szinte elsöpri azokat, akik indulataival találkoznak. Ezzel szemben Rinaldo lovag az ember vívódását képviseli, aki mindig látja a dolgok másik oldalát is, nehezére esik pusztán az egyik lehetőséget választania. Személyiségének ezt a nagyon is átérezhető oldalát gyönyörűen mutatta meg második felvonásbeli áriája, amelyet megrendítő produkcióban hallhattunk Megyesi Zoltántól.
Léo Guillou-Keredan, Clotarco szerepében (Fotó/Forrás: Pilvax Films / Haydneum)
Az előadás közben néha olyan érzésünk lehetett, mintha már hallottuk volna a darabot – például Zelmira első vagy Clotarco második felvonásbeli áriája közben –, de nem, valószínűleg a zenei megoldások valamilyen későbbi feldolgozása cseng a fülünkben. És hát egy szemernyi kétségünk sem lehet azzal kapcsolatban, miért épp ez a Haydn-mű aratott akkora sikert, hiszen bármilyen bájosak és szórakoztatóak is voltak az előző években bemutatott operák,
egy ilyen drámai erejű zene és elsöprő szenvedély még sokkal jobban be tudja szippantani a hallgatóságot.
Hát még, ha ilyen nagyszerű előadásban hallhatjuk: mind a már ismert, mind az újonnan felfedezett énekesekkel igen elégedettek lehettünk. Szélpál Szilveszter hangja talán mostanra érett be igazán, míg Varga-Tóth Attila igényes éneklése megmutatta, miért halad olyan ígéretesen régizenei karrierje. Csak azt sajnálhattuk, hogy a darab nem kerekíti le a Zelmira és Clotarco között bontakozó románcot, mind Ella Smith, mind Léo Guillou-Keredan olyan kedves karaktert formált, hogy szívünkön viseltük a sorsukat.
Mikor az utolsó hangok kicsengtek, és átadták helyüket a közönség üdvrivalgásának, a délutáni beszélgetés résztvevői közül alighanem sokaknak eszébe jutott, hogy a művészek azt mondták, remélik, lesz még lehetőségük előadni ezt a különleges művet. Nos, az este végére nem nagyon maradt senki a teremben, aki ne ugyanezt kívánta volna.
Fejléckép: Vaszilisza Berzsanszkaja mint Armida (fotó/forrás: Pilvax Films / Haydneum)
hírlevél
