Johann Andreas Schubert, a drezdai Műszaki Képzőintézet fiatal professzora, 1833 őszén úgy látta, legfőbb ideje lenne létrehozni a város első ipartestületét. Ötlete azonnal támogatókra talált, rengetegen csatlakoztak az egyesülethez, de a folyamatosan növekvő taglétszám miatt egyre nehezebben lehetett gyűlésekre alkalmas termet találni. 1869-ben az akkor már több mint ezerötszáz tagot számláló egyesület vezetősége elhatározta, hogy ötvenezer tallérért megveszi a Zwingerrel szemben, az Ostra Allee 7. szám alatt álló régi épületet, átépíti, és akkor végre otthont kaphat az ipartestület, nem kell többé különböző szállodáknál kilincselni és termet bérelni. Egy évvel később elkészült a Bernhard Schreiber tervezte székház, a Gewerbehaus, amelynek hatalmas, neoreneszánsz díszterme kétezer embert tudott befogadni. A hivatalos átadásnál aztán - mintegy "mellékkörülményként" - kiderült, hogy az előadóteremnek egészen kiváló az akusztikája. A döntéshozó urak ekkor imponáló gyorsasággal és rugalmassággal elhatározták, hogy a remek lehetőséggel élni kell, legyen az ipartestület díszterme egyúttal Drezda polgárainak első, igazi koncertterme, ahová - a tudatosan alacsonyra tervezett jegyáraknak hála - majd a város minden lakója eljöhet zenét hallgatni.

A terem avatását 1870. november 29-én tartották, az ünnepségen az ötvenfős Városi Zenekar - Moritz Erdmann Puffholdt zeneigazgató vezetésével - Beethoven Házavatás, valamint Weber Öröm nyitányát játszotta. Hermann Gustav Mannsfeldt karmester eközben megfigyelte, kik a legjobbak a Városi Zenekarban, szerződést ajánlott nekik, és velük, valamint saját jelöltjeivel létrehozta a ház önálló zenekarát, a Gewerbehausorchestert. Mannsfeldt nagyratörő terveket dédelgetett, szerette volna felépíteni Európa egyik legjobb zenekarát. Az ehhez szükséges alapokat sikerült is leraknia, hiszen a 19. század vége felé már Csajkovszkij, Richard Strauss és Dvořák vezényelte egy-egy darabját a zenekarral. 1907-ben így ír a Dresdner Neuste Nachrichten kritikusa: "A Drezdában kialakult zenei ízlés magas színvonala, és a haladó szellem, az új iránti fogékonyság, nyitottság elsősorban a Gewerbehausorchesternek köszönhető."

Két évvel később aztán - egy utazás formájában - jött a nagy kaland. A zenekart akkoriban vezető dán Henrik Willy Olsen 1909-ben tengerentúli koncertet szervezett, így a drezdai Ipartestület hetven muzsikusa - az egyik első német zenekarként - egy óceánjárón áthajózhatott az Újvilágba. A turné igen feszített tempóban zajlott, hatvan nap alatt ötvenhat koncertet adtak az Egyesült Államokban és Kanadában. Játszottak egyebek közt a New York-i Carnegie Hallban, Torontóban, Detroitban, New Orléansban, Cincinnatiben, Atlantában és Buffalóban. Az utazásokat egy remek étkező-, és hálókocsikkal felszerelt különvonattal bonyolították, a turné fáradalmait azonban a koncertlátogatók érdeklődése enyhítette: a nézők minden koncert után lelkesen ünnepelték a zenekart, és a drezdai muzsikusok érezhették, hogy sikerült meghódítaniuk a tengerentúli közönséget.

Közben persze Drezdában is zajlott az élet. Olsen nem csak a zenekart vitte mindenfelé, de - elődeihez és utódaihoz hasonlóan - "helybe" is hozta a legnagyobb muzsikusokat. Meghívta például Rahmanyinovot, aki 1909 februárjában velük játszotta el 2. zongoraversenyét. A Gewerbehausorchester nevet 1915-ben felváltotta a Dresdner Philharmonisches Orchester elnevezés, a következő években megint csak különböző nemzetiségű karmesterek érkeztek a zenekar élére, és mindannyian egy-egy újabb színt hoztak a drezdaiak életébe. Az osztrák Edwin Lindner megnövelte a zenekar létszámát, ráadásul kiváló érzékkel találta meg és szerződtette a legjobb hangszereseket. Aztán jött a német Eduard Mörike, aki minden tőle telhetőt megtett a kortárs szerzőkért. Az ő nevéhez kötődik 1925-ben Prokofjev 3. zongoraversenyének németországi bemutatója Elsa Rau zongoraművésznővel, számos Hindemith- és Milhaud-ősbemutató, műsorra tűzte Bartók Táncszvitjét, és ő próbálta megszerettetni a drezdaiakkal a ma már főleg az eredeti címén Háromgarasos opera zeneszerzőjeként ismert Kurt Weill darabjait is. A harmincas években folytatódott a zenekar aranykora, a holland Paul van Kempen vezetése alatt még többen ismerték meg a Drezdai Filharmonikusokat, aztán a háború miatt kényszerűen véget ért a hetvenéves sikertörténet: a zenekart 1942-ben feloszlatták.

A Gewerbehaus díszterme - muzsikusok nélkül ugyan - még két éven át létezett. 1944 őszén, Drezda első bombázásánál súlyosan megsérült, 1945 februárjában pedig teljesen megsemmisült. A háború befejezését követő őszön a Volkssolidarität nevű, a legkülönbözőbb egyházak, pártok, és szakszervezetek összefogásával alakult önsegélyező szervezet utcai gyűjtéseket szervezett, ahol élelmiszert, ruhát, bútort szereztek a város lakóinak és hangszereket a Drezdai Filharmonikusoknak. A kényszerű szünet után tehát lassacskán újra indult az élet, és1945 Karácsonyán már szólt a zene a szétbombázott Drezdában. A következő években új helyszínek és új dirigensek jöttek, közöttük például Kurt Masur, akivel a zenekar a Kulturpalastba költözött. A német karmester összesen tizenhét évet töltött a Drezdai Filharmonikusokkal. Ő alapította az együttes kórusát, és ő állt a karmesteri emelvényen a zenekar alapításának századik évfordulójára rendezett ünnepi koncerten, majd 1995-ben is, immár tiszteletbeli karnagyként a 125. születésnapi hangversenyen. 2004 óta a spanyol Rafael Frühbeck de Burgos vezeti a zenekart, a hagyományokat folytatva, de minden bizonnyal egy kis dél-európai színt is keverve a 141 éves zenekar életébe.

Drezdai Filharmonikus Zenekar

2011. április 13. 19:30

Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Km.: Viviane Hagner (hegedű), Danjulo Ishikaza (gordonka)
Vez.: John Axelrod

Liszt: Hamlet
Brahms: a-moll kettősverseny, op. 102
Schumann: I. (B-dúr, "Tavaszi") szimfónia, op. 38