Dvořák zenéje izzásig hevítve

Dvořák sokáig ódzkodott attól, hogy csellóra komponáljon versenyművet, a cseh gordonkavirtuóz, Hanuš Wihan azonban mégis már-már szimfóniának is beillő, gazdag és szenvedélyes gordonkaverseny megírására inspirálta. A nagyszabású versenymű Buzlov és a Pannon Filharmonikusok előadásában tételről tételre bomlott ki, az interpretáció mind többet és többet mutatott meg a darab szépségéből. Az első tétel harcias főtémáját követő lírai kürtszóló megkapó tökéletessége egyből magával ragadta a hallgatót. A csellószóló belépése ezután olyan hatást keltett, mint egy asztalra lecsapott névjegykártya. Buzlov már-már vad határozottsággal fogott meg minden hangot, gazdag vibratóval és olyan tűzzel indítva a frázisokat, hogy szinte sisteregtek a húrok. Ha Dvořák netán aggódott, hogy a cselló nem alkalmas arra, hogy szólistaként egy szimfonikus zenekarral álljon szemben, hiszen mély hangját elfedi a nagyzenekari hangzás, Buzlov interpretációját hallva alighanem megnyugodott volna.

Noha mind Buzlov, mind a Pannon Filharmonikusok nagyszerűen játszottak, ebben a tételben egy-egy pillanatig még úgy tűnt, hogy egy kis időre van szükség, amíg a szólista és a zenekar teljesen egymásra hangolódik.

ritkán kereste ő a szemkontaktust, így az este karmesterére, Vass Andrásra hárult a feladat, hogy mederbe terelje a zenei események áradását. A dirigens alázata a szólista iránt, figyelme és értő vezénylése nagyban hozzájárult a gordonkaverseny – és később a szimfónia – művészileg igényes előadásához.

Alexander Buzlov (Fotó/Forrás: PFZ)

A lassú tételben már organikusnak tűnt a kapcsolat a csellószóló és a zenekar között. Buzlov új, líraibb színeket mutatott meg a tétel áradó dallamaiban, és továbbra is bőkezűen mérte a vibratót, játékát mindvégig a romantikus megközelítés jellemezte. Néhány gesztus és megoldás, például a nagy hangközlépések glissandós összefűzése kapcsán a hallgatóban felmerülhetett a gondolat, hogy egyes eszközök finomabban adagolva nagyobb hatást érhetnének el. Azonban nagy erénye volt az előadásnak, hogy egy pillanatra sem vált unalmassá. Buzlov nyilvánvalóan erős saját koncepcióval rendelkezett a mű megközelítésére, és elképzeléseihez következetesen hű maradt. Ez a következetesség pedig szerves egésszé formálta a versenymű három tételét.

A sodró lendületű harmadik tételben ért össze igazán a szólista és a zenekar. Ebben a tételben benne van Dvořák ötletgazdagságának színe-java, és az ezerszínű zenei anyag a legjobbat hozta ki az előadókból. A hangzás ragyogó és rendkívül egységes volt, a fuvolaszólók kiemelkedően gyönyörűek. Buzlov pedig remekelt, a korábbi intenzív és virtuóz hangzás mellett kontrasztként finomabb, érzékenyebb pillanatok álltak. A zenészek elemükben voltak, ami nagy hatást gyakorolt a közönségre is.

Természetesen nem maradhatott el a ráadás. Buzlov Bach III. csellószvitjéből a Sarabande-ot játszotta – homlokegyenest másképpen, mint addig bármit az este folyamán. Játékának végtelen egyszerűsége, a vibratót szinte teljesen nélkülöző hosszú hangok, a keresgélő, álmodozó megközelítés új csodát, addig nem hallott színeket hozott. Egyszersmind megerősítette azt is, hogy a gordonkaverseny vörös izzásig fűtött romantikája tudatos koncepció, és csak egy szín a sok közül az előadó palettáján.

Vass András (Fotó/Forrás: PFZ)

Az este második felében Dvořák VII. szimfóniáját játszották a Pannon Filharmonikusok. Az együttes rendkívül magas színvonalú előadását az egységes hangzás és a finom árnyalatok gazdagsága jellemezte. Az első tételben előtérbe került ez a sokszínű játékmód, a zenei anyagban grandiózus pillanatok váltakoztak bájos álomvilággal. Megint megfigyelhettük Vass András pontos, koncentrált vezénylését, mindenre kiterjedő figyelmét, és gyönyörködhettünk a nagyszerűen megvalósított fúvósállásokban is. A gordonkaversenyben értelemszerűen mellékszerepet játszó csellószólam ebben a műben több szót kapott, újra és újra megragadta a figyelmet és szép, meleg hangzással gyönyörködtetett.

A második tételben szenvedély találkozott a jó ízléssel, tovább emelve az este fényét. A harmadik tétel ragyogó, táncos első részét bravúrosan valósította meg a zenekar. Kiemelték a meglepetés-pillanatokat, amiket a tétel tartogatott, például a visszatérés előtti csodás, természetzsongás-szerű szakaszt. A zárótételben érvényesült a legjobban a darab heroikus karaktere. Időnként úgy éreztem, hogy kissé túlzás a hegedűk romantikus játékmódja, de ez nem változtat azon, hogy hatásos és valóban nagyszerű előadást hallottunk.

A Pannon Filharmonikusok a Berlini Filharmóniában (Fotó/Forrás: PFZ)

A hangverseny végén Vass szívmelengető lelkesedéssel köszönte meg zenészeinek a munkát, majd a közönséghez fordulva az ég felé mutatott, mintegy jelezve: a fentieké a dicsőség. De a hallgatóság ünneplése kifejezte azt a tiszteletet is, ami egy ilyen grandiózus, remek hangverseny után az előadókat és a karmestert teljes joggal megilleti.