Szegénység – Sofia Gubaidulina ezzel a szóval jellemezte, milyen volt a Szovjetunióban élni évtizedeken át. Nem anyagi szegénységre gondol, pontosított rögtön, noha nem bővölködtek se pénzben, se más javakban, hanem az információ, a gondolat szegénységére. Mégis, tette hozzá, az a fajta intenzitás, kreativitás, amely őt mint alkotót jellemzi, nem fejlődött volna ki másból, mint felülről jövő tiltásokból.
A 87 éves Sofia Gubaidulina évtizedekig ismeretlen volt mind nálunk, mind a nyugati országokban, a vasfüggöny leomlása után, immár hatvanas-hetvenes éveiben azonban az egyik legünnepeltebb, legkeresettebb kortárs zeneszerzővé lépett elő.
Sofia Gubaidulina 1981-ben (Fotó/Forrás: D. Smirnov)
1931-ben született, és a tatár fővárosban, Kazánban nőtt fel. Anyja orosz asszony volt, apja tatár, aki forradalmi ifjúként saját elhatározásából oroszul beszélt, ateista volt, megvetette a tradíciókat, és nem tűrte lánya rajongását a zenéért, sem vallásos indíttatásait. Ez nem jelentette azt, hogy a fiatal Sofia nem döntött hamar a művészet mellett. A város zenei egyetemén zeneszerzést és zongorát kezdett tanulni, majd Moszkvában folytatta, itt élt egészen 1992-ig. Legfontosabb mentora Dmitrij Sosztakovics volt, a zeneszerző, aki éppen eleget tudott a fennálló rezsim és a művészet viszonyáról.
Gubaidulina hamar hírhedtté vált a határokat feszegető alkotásaival, a cenzúrával mit sem törődő attitűdjével.
Sosztakovics viszont egyenesen arra bátorította őt, hogy „folytassa a »helytelen« utat”.
Viszonya a hatóságokkal soha nem volt olyan viharos, mint mesteréé, de nevét ismerte a cenzúra. Második férje disszidáns volt, ő pedig gyakran látogatott tiltott nyugati fesztiválokat, és zenéjében kendőzetlenül jelent meg vallásos tartalom és szimbolika. Előfordult, hogy felforgatták a lakását, mert szamizdatot kerestek nála, és a legtöbb alkotását betiltották. 1973-ban egy férfi megtámadta egy liftben – valószínűleg egy KGB-ügynök –, és a zeneszerzőnő úgy érezte, eljött a vég. „Miért olyan lassú?” – vetette oda az őt fojtogatónak, mire az elengedte. Nem félek a haláltól, de az erőszaktól igen, magyarázta Gubaidulina később.
„A feketelista és a mellőzés olyan alkotói szabadságot adott nekem, amelyet pénzzel sem lehetett volna megfizetni” – emlékezett vissza. – „Azt írtam, amit szerettem volna, kompromisszumok nélkül.”
Gidon Kremer hegedűművésznek hála Gubaidulina neve a nyolcvanas években nyugaton is ismertté vált, miután bemutatták Offertorium című hegedűversenyét. A szokatlan formájú, vallásos ihletésű concerto Bach Zenei áldozatának főtémáján alapul, de a variációs forma egy érdekes változata jelenik meg benne. A bachi témának egy-egy hangja minden alkalommal, ahogy a dallam visszatér, eltűnik, s így a zenei áldozat egyben a zene, a hangok feláldozását jelenti.
Amikor arról kérdezték, hogy kik inspirálták őt a zenében, így válaszolt: „Volt, amikor Wagner, az orosz iskola, Josquin, Gesualdo vagy a második bécsi iskola; de a figura, akit minduntalan a legnagyobbra tartottam, Johann Sebastian Bach. Az ő műveiből még ma is tanulok.”
Sofia Gubaidulina gyakran foglalkozik a kereszténység legfontosabb témáival, az apokalipszissel, az utolsó ítélettel, a keresztre feszítéssel. Egyik magnum opusa a János-passió, amelyet át- és átszőnek az ortodox szimbólumok, szövege pedig nem csak az evangéliumból, hanem a Jelenések könyvéből és a Biblia más részeiből is válogat.
Saját bevallása szerint minden igaz művészet Istennel együtt jön létre: „a világ lelki passzivitás fenyegeti, lelki kiüresedés; az összetettől az egyszerűbb felé mozgunk, a formátlanság felé. Az egyetlen, ami megállíthatja ezt a folyamatot, az az emberi lélek – illetve a művészet. Ez a »komoly« zene felelőssége.”
1992 óta Németországban, Hamburgban él. Gyakran játszott, ismert művei közé tartozik a IV. vonósnégyes (1993), a Fachwerk (2009), a két zenekarra írt Revue Music (1976) és a szopránra, baritonra és hét vonóshangszerre írt Perceptions (1981). Alkotásaiban gyakran alkalmazza az aranymetszés szabályait és a Fibonacci-szekvenciát. Egy magyar kritikus így írt róla: „Gubaidulina mindig szép, mindig expresszív, érzékletes zenét ír, ám súlyos félreértés lenne, ha azt gondolnánk, hogy a szó kibékítő, megnyugtató, a legrosszabb esetben hazug értelmében.
Éppen ellenkezőleg: művei mindegyike gyötrő és öngyötrő pokoljárás, a sötétség birodalmának föltérképezése, és a darab végén korántsem bizonyos, hogy valaha földerül majd a megváltó fény.”
Sofia Gubaidulina legismertebb műve, az Offertorium március 14-én este fél 8-tól a Zeneakadémián hallható az Óbudai Danubia Zenekar és Cosima Soulez-Lariviére hegedűművész előadásában. Bővebben >
Fejléckép: Getty Images Hungary
hírlevél
