Papagena cserfessége, Cherubin fiús lénye, Rosina bája és Gilda kétségbeesése egyaránt finom árnyalással és átéléssel született meg Kalmár Magda alakításaiban. Ötven főszerep jelzi ennek a nagy ívű énekesi életpályának a mérföldköveit. Az immár Kossuth-díjas művésznőt a műfaj titkairól kérdeztük.

Harminchat éve tagja az Operaháznak. Több mint ötven főszerepet énekelt, több tucat opera- és oratóriumlemez rögzíti a hangját. Mikor ejtette rabul az opera varázsa?

Most azt kellene mondanom, hogy amióta megszülettem, operaénekesnek készültem. Ám ez nem lenne egészen helytálló. Gyermekkoromban zongorázni tanultam. Szüleim zeneszerető és -értő emberek voltak, de civilek. Igaz, jól énekeltem, és már kétéves koromban szabadtéri színpadokon léptem fel, csak miután leérettségiztem és elkezdtem dolgozni, történt a nagy változás az életemben. Egy énekesnőnek készülő kolléganőm megkért, hogy hallgassam meg énekóráján. Így kerültem Tordai Blanka tanárnőhöz, aki szerette volna, ha nála képzem magam, de az órák díjára akkoriban nekem nem tellett. Emlékszem, ahogy lecsukta a zongorát, és azt mondta, hogy akár ingyen is elfogad növendékének. Itt dőlt el az életem és a pályám. A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában Balassa Istvánné és Kapitánffy Istvánné voltak a mestereim. Harmadéves voltam, amikor az Operaház kórusába jelentkeztem. Dárdai Andor, az akkori főtitkár legnagyobb megdöbbenésemre azt mondta, hogy ugyan a kórusba nem vesznek fel, de visszavárnak egy nagyszínpadi bemutatkozásra. Donizetti Don Pasqualéjából Norina áriájával készültem a felvételire, és noha huszonkét évesen még semmi színpadi gyakorlatom nem volt, Lukács Miklós igazgató felvett.

Csodálatos koloratúrszerepeket énekelt. A Szerelmi bájital Adinájaként, a Szöktetés a szerájból Blondéjaként, a Rózsalovag Sophie-jaként egyaránt emlékezetes alakítást nyújtott. Jelenleg Bertát alakítja a legújabb Rossini-operarendezésben. Hogyan lehet az operaénekléshez szükséges koncentrációra és lírai azonosulásra felkészülni?

Sosem feledkeztem meg arról, hogy nemcsak énekes vagyok, hanem művész is. Tehát nem elég csak technikailag jó énekessé válni. Belülről is meg kell élni, át kell élni a szerepeket. Az őszinteség minden körülmények között átjön a színpadról, ebben a műfajban nem lehet hazudni. Alázat nélkül nem lehet hitelesen megformálni az adott szerepet. Mostanában történt a pályámon egy szerepváltás. Tizennyolc évig énekeltem A sevillai borbélyban Rosinát, most azonban Bertaként láthat a publikum. Remélem, meg tudtam mutatni, hogy rövid színpadi jelenlétben is ki lehet teljesedni. Nagy kérdés volt számomra, hogy a dívaszerepek után hogy fogadnak majd el kisebb szerepekben. A munka azonban mindig örömmel töltött el, nem éreztem tehernek.

A tehetséggondozásban és nevelésben is éppolyan energikusan vesz részt, mint szerepei megformálásában. A tízéves Muzsika Alapítvány alapítója, a veszprémi énekverseny állandó zsűritagja. Hogyan tudott ennyi mindennek megfelelni?

Mindig úgy szerettem volna beosztani az erőmet, hogy amit éppen csinálok, abban a maximumot nyújtsam. Amikor a Muzsika Alapítványt Szamek Tamással megalapítottuk, a fiatal énekeseknek szerettünk volna kiugrási lehetőséget adni. A koncerteket megpróbáltuk úgy szervezni, hogy a neves énekesek alkotta alapgárda mellett a pályakezdő muzsikusok is megmutathassák, hogy érdemesek a figyelemre. Másik kedves kötelességem a veszprémi énekverseny zsűrizése. Kerekes Katalin kolléganőm ötlete alapján egyre több fiatal muzsikus kap a verseny által "működési engedélyt". Az eltelt évek alatt húsz-harminc énekes indítását segítettük. Épp mostanában rendezgettem az emlékeimet, és elcsodálkoztam, hogy a sok utazás, tévéfelvétel, operaházi fellépés mellett hogyan jutott időm a családra.

Három éve rendeztek először Kübekházán operettgálát. A hely azóta operettfaluvá nőtte ki magát. Az eseményen minden évben fellép a gála művészeti igazgatója. Az operett mennyiben adhat mást, újat egy operaénekes számára?

Minden műfajt tisztelek. Csak egy titok van: szeretni kell énekelni, és ez egyaránt vonatkozik az oratóriumra, a magyar nótára és az operettre. Mindig is úgy gondoltam, ha elvállalok valamit, akkor kötelességem jól megcsinálni, akár hárman, akár háromezren ülnek a nézőtéren.

Fiát nagyon féltette a zenei pályától. Valóban ilyen nehéz a muzsikus-énekes hivatás?

Emberileg és szakmailag is embert próbáló pálya a miénk, mert más törvények uralkodnak a zenei világban. Ráadásul a mai pályakezdők már sokkal kiszolgáltatottabbak és védtelenebbek, mint amilyenek mi voltunk. Kevesebb idő, kedv és figyelem jut egymásra. Sok fiatal úgy érzi, hogy a hivatása sem tölti ki az életét. Ez nemcsak a művészpályára, hanem az élet más területeire is érvényes.

Ilyen körülmények között mennyire van műhelymunkára, közös alkotásra lehetőség?

Fiatal kollégáink igényelnék a közös munkát. S bár egyre jobban sietünk a premierekkel, továbbra is van igény a közös gondolkodásra. Az opera olyan műfaj, amit nem lehet fél gőzzel művelni. A kórus, a zenekar, a szólisták, a karmester és a rendező összehangolt munkájára van szükség egy igazán jó produkció létrehozásához. A próbafolyamatot sem lehet elsietni. Az operának külön varázsa van, amit meg kell őrizni addig, amíg felgördül a függöny. Nekem szerencsém volt, mert kitűnő generáció fogadott be. Melis Györggyel, Gregor Józseffel, Simándy Józseffel, Radnai Györggyel, Bende Zsolttal szinte végigénekeltem az életemet. Ágai Karola, László Margit, Andor Éva mindvégig a példaképeim maradtak.

Itthon fényes pályát futott be. Nem kísértette meg soha a gondolat, hogy külföldön folytassa a karrierjét?

Megtehettem volna, hogy máshol próbálok szerencsét, hiszen számos nemzetközi díjjal is elismerték a munkámat. Azt sem szégyellem bevallani, hogy nagy volt a kísértés, mert nem voltam gazdag lány. Férjemmel, Mersei Miklós operaénekessel - aki hosszú évek óta társam és támaszom - már tíz éve az Operaház tagjai voltunk, amikor az első lakásunkat megvehettük. Az Operaház összetartó társulatát nem volt szívem otthagyni. Másrészt nem tudom elviselni a hontalanságot. Ezért mindig boldogan vittem a Magyar Állami Operaház hírét a világba, és boldogan jöttem vissza a sikereimmel. Voltak évek, amikor sok megaláztatás ért itthon, mégsem mentem el, és ezt azóta sem bántam meg. Gyereket is neveltem a karrier mellett. Ha a fiam átkarolta a nyakamat, és maradásra kért, nem volt kérdés az, hogy lemondjak-e egy külföldi szereplést. Zsolt ma már az Operaház klarinétművésze, és nagyon büszke vagyok rá.

Megérte a sok áldozat?

Feltétlenül. Még akkor is, ha nagyon kemény ez az élet, mert az operaénekes ki van szolgáltatva a saját testének, agyának, lelkének. Komoly idegfeszültség megfelelni ennek a hivatásnak. Életemet, gondolataimat átfonta az opera, a szerep és a közönség szolgálata. Ha az utánunk jövő énekesgenerációk is ugyanolyan alázattal szolgálják ezt a nehéz műfajt, az Operaházat és a hazájukat, ahogy mi tettük, akkor az opera és a közönség sem lesz hálátlan hozzájuk.