Mi lehet az oka ennek a látványos érdektelenségének? Más magyarázat nemigen kínálkozik, mint az, hogy úgy látszik, lassan egy fél évszázaddal Lajtha László halála után a zeneszerző neve sokak számára még mindig ismeretlenül cseng. Vagy ha a név maga talán ismerős is, ahhoz nem tartoznak műcímek, még kevésbé hangzó emlékek. Persze az is igaz: a Bartóknál és Kodálynál egy évtizeddel fiatalabb Lajtha zenéje sohasem volt igazán népszerű idehaza. Művészetét még a két világháború között is sokkal többre értékelték tőlünk nyugatra (elsősorban Franciaországban), mint Magyarországon, a kommunista fordulat után pedig módszeresen elhallgattatták a „politikailag megbízhatatlan” zeneszerzőt. Igazi fordulatot a Lajtha-művek magyarországi fogadtatásában az elmúlt két évtized hozhatott volna. A zenetudományos kutatás az 1990-es évek elején valóban nagy erővel megindult és azóta is számos jelentős tudományos eredménnyel szolgált, ám ez a napi hangversenygyakorlatra nemigen volt hatással: Lajtha kompozíciói továbbra sem számítanak repertoárdaraboknak.
Mindezek tudatában azt hiszem, lehetetlen túlbecsülni az Auer Vonósnégyes és a Hungaroton vállalkozásának jelentőségét: a világon elsőként lemezre venni és megjelentetni Lajtha László mind a tíz kvartettjét. (Eddig két lemez jött ki, a sorozat további két korongja pedig várhatóan jövőre lát majd napvilágot.) Ehhez az összkiadáshoz kapcsolódik az a három lemezbemutató koncert, amelyek közül most az elsőt hallgattam meg. A kvartett műfaj a Lajtha-oeuvre alapvetően fontos vonulatát képezi (a másik fő vonulatot a kilenc szimfónia jelenti). A vonósnégyesek keletkezési ideje pontosan három évtizedet fog át, 1923 és 1953 között íródtak. Lajtha vonósnégyes-termése azonban az egész huszadik századi zeneirodalmat tekintve is számottevő, hiszen egyike a század leggazdagabb kvartett-életműveinek.
Ezt a gazdagságot a koncerten elhangzó két vonósnégyes megdöbbentő különbözősége legfeljebb sejttette, de meg nem jelenítette. Míg az 1923-as keltezésű Elsőben egy még hangját kereső ifjú komponista próbálgatja oroszlánkörmeit, addig az 1950-ben keletkezett Hetedik egy mestersége minden csínját-bínját a kisujjában hordó érett mester könnyed eleganciával megírt alkotása. Ebben persze még semmi meglepő nincs. Nem is emiatt volt mellbevágó a két darabot egymás után hallgatni. Sokkal inkább azért, mert úgy tűnt: miközben Lajtha az évtizedek során fölényes biztonságra tett szert a vonósnégyesírásban, sőt: kialakított egy egyéni kvartett-faktúrát és -hangzást, zeneszerzői érdeklődése eközben a mélyebb mondanivaló felől mintha a zene felszínibb jelenségei felé fordult volna. A komoly koncepcióval, szellemi elmélyültséggel (egyszersmind kissé talán görcsös nagyotakarással) megírt 5. opusz után a VII. kvartett amannál tetszetősebb, hangszer-idiomatikusabb, ugyanakkor felszínesebb muzsikának hat. A szabályos négytételes sémát követő alkotásban könnyed divertimento-hang és népdaltematika uralkodik. Ezzel kapcsolatban óhatatlanul felmerül a kérdés: a mindig hajlíthatatlannak ismert Lajtha zenéjében engedett volna a kor szocreál kultúrpolitikai elvárásainak? Netán paródiával állnánk szemben? Vagy éppenséggel a zeneszerző visszavonulása ez egy idilli álomvilágba, tudomásul-nem-vétele a kívül tomboló diktatúrának, éppen miután Lajthát szép lassan minden állásából kitették és teljesen ellehetetlenítették?
Ami a két darab előadását illeti, a kritikus első szava csakis a köszönet lehet: az elismerés, hogy az Auer Vonósnégyes vállalta a jóformán ismeretlen művek megtanulásával járó nem csekély munkát. (Az I. kvartett nyilvános hangversenyen soha nem hangzott el korábban, s partitúrája is mind a mai napig kiadatlan.) A kompozíciók technikai igényessége és nehézsége azonban érzésem szerint még ennél is több munkát, odafigyelést és érzékenységet követelt volna a muzsikusoktól. Nem egyszer apróbb lötyögések zavarták az előadást; a zenei szövet, a motívumok és a karakterek sem szólaltak meg mindig kellő megformáltsággal és átgondoltsággal. A VII. vonósnégyes különleges színhatásai és éles váltásai így is imponálóan szóltak, ám egy kissé frissebb előadásban bizonyosan még jobban hatottak volna. Mindent egybevéve azonban nagyon örömtelinek tartom, hogy Lajtha László vonósnégyeseit az Auer Kvartett felvette repertoárjába, és hogy ezek a művek végre lemezen is hozzáférhetők. Bizonyosan még tovább kell játszani és hallgatni őket, hogy most már – több mint fél évszázad múltán – végre az előadói hagyományuk is elkezdhessen kialakulni.
(2008. szeptember 12. 18:00, Bartók Emlékház – Az Auer Vonósnégyes lemezbemutató koncertje; Lajtha: I. vonósnégyes, VII. vonósnégyes; a vonósnégyes tagjai: Oláh Vilmos, Berán Gábor – hegedű, Gálfi Csaba – mélyhegedű, Takács Ákos – gordonka)
hírlevél
