Jaroussky szinte minden interjúban tisztázza: nem nőket imitál, nem ő a modern kor Farinellije, és soha nem vetette alá magát semmilyen sebészeti beavatkozásnak, hogy a mezzoszopránhoz hasonlító hangfekvést birtokolja. „Tizennyolc évesen elmentem egy kontratenor koncertjére, ahol teljesen magával ragadott a dolog! Amikor aztán az énektanár előtt az első kontratenor hangok kijöttek a számon, nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára, hogy ez lesz az én utam” – nyilatkozta 2009-ben a Magyar Narancsnak budapesti fellépése kapcsán (melyről itt írtunk).

Philippe Jaroussky

1978-ban született, első hangszere a hegedű volt, melyen a Versailles-i Konzervatóriumban tanult játszani. Énekesi diplomáját a párizsi Konzervatóriumban szerezte régizenéből, 1999-ben pedig egy francia nyári fesztiválon debütált. Szerencsés időszakban kezdett karrierbe, ugyanis ezekben az évtizedekben felélénkült a régizene iránti érdeklődés. Lehetőség nyílt szerepelni Monteverdi, Purcell, Gluck és mások műveiben, melyekben eddig női énekesek alakították a férfiakat. „Amikor először hallottam Philippe Jarousskyt, megdöbbentett muzikalitása és érzékenysége" – mondta róla Cecilia Bartoli, akivel többször is zenéltek együtt.

Gyönyörű, ahogy frazeál, és előadásának finomsága, lelkének törékenysége mélyen megérinti a hallgatót.

A kontratenor hangszín 20. századi találmány egy olyan művészeti ág pótlására, melynek szerencsére mi már nem vagyunk tanúi. Azok az áriák, egyházi és világi zeneművek, melyeket Jaroussky énekel, eredetileg olyan énekeseknek írták, mint Farinelli – férfiaknak, akiket kasztráltak pubertás előtt, hogy megtarthassák tiszta, gyermeki hangjukat. A gyakorlat Pál apostol intésére is visszavezethető, mely szerint a nőknek csendben kell maradniuk a templomban. A 18. századra a férfi operaénekesek nagyobb százaléka kasztrált volt.

Jaroussky vokális úton sajátította el ezt az éneklési technikát, mely szerinte eltörpül a valaha élt kasztrált énekesek teljesítménye mellett. „Sokkal jobb szóltak, mint mi, hatalmas mellkasuk és kicsiny hangszálaik voltak. Igencsak lenyűgöző lehetett hallani őket. Tudjuk, hogy egy-két percig is ki tudtak tartani egy hangot levegővétel nélkül.

El lehet képzeni, milyen hatással voltak a közönségre"

– mondta.

Sokan még ma is megkérdezik Jarousskyt, hogy átesett-e hasonló beavatkozáson. A Brandenburgi Zenekar igazgatója, Paul Dyer az énekes nevében hárította el egy ízben a kérdést: „Hát persze, hogy nem. Szerencsére a fiúk kasztrációja a legtöbb országban illegális. Azon gondolkodom, hogy a Bee Geestől is kérdeztek-e hasonlókat.” Jaroussky az elmúlt években számos olyan elismerést kapott, melyekből kiderült, komoly énekesként tekintenek rá. Harmincas éveire rendkívüli ismertségre tett szert, számtalan lemeze pedig egytől-egyig nagy példányszámban fogyott.

Nem akarok érdekes állatfajként, imitátorként vagy zenei karikatúraként sehol megjelenni!”

Az alábbi felvételen Christina Pluharral és a L'Arpeggiatával adja elő Monteverdi Ohimè ch'io cado (SV 316) című dalát.