A zenekar persze már a korábbi évtizedekben is nagy szakmai tekintélyre tett szert, mintegy kétszáz - jelentős részben általuk megrendelt - művet mutatva be olyan hírességektől, mint Luciano Berio, Steve Reich vagy Harrison Birtwistle. A kortárs zenei hangversenyek egyre csökkenő látogatottsága azonban arról győzte meg a jubiláló együttes vezetőit, hogy immár nem érhetik be "csupán" egyre jobb koncertek létrehozásával: új, fiatal közönséget és rendhagyó - a megváltozott célcsoporthoz illő - fórumokat is kell találniuk a művek méltó bemutatásához. Az új stratégia egyik elemeként a London Sinfonietta nem csupán a nagyobb közösségi oldalakon, a Facebookon, a Twitteren és a MySpace-en jelent meg, de saját, gyakran frissülő blogot vezet, és a YouTube-on is közel négyszáz, gondosan válogatott felvétellel képviselteti magát.
Az internet lehetőségeinek kiaknázása mellett a zenekar nagy hangsúlyt fektet a személyes kapcsolattartásra is. LS Collective elnevezésű projektjük fiatalok számára kínál lehetőséget az együttes profi muzsikusaival való közös munkára: az első évben a London Sinfonietta hangversenyeinek otthont adó Southbank Centre közelében élő diákok pályázhattak, a KX Collective-nek keresztelt másodikban pedig a zenekar hivatali épületének közelében, a King's Cross pályaudvar (az angol vasúti menetrendek rövidítése szerint: KX) környékén lakó tizenéveseket szólították meg. Az ugyancsak a szélesebb közönség elérését célzó Take Note projekt a koncertek előtt és után nyújt lehetőséget a muzsikusok és a hallgatók találkozására mind személyesen, a zeneszerzőkkel való beszélgetés vagy egy-egy különösen jelentős művet elemző előadás formájában, mind pedig virtuálisan, például a próbákon készült felvételeknek az interneten való előzetes közzétételével.
A London Sinfonietta intenzív utánpótlás-nevelése azonban nem korlátozódik csupán a közönségre, de kísérletet tesz az ifjabb előadóművész-generációk, sőt az oroszlánkörmeiket próbálgató komponisták képzésére is. London Sinfonietta Academy néven, 2009-ben indított programjuk deklarált célja "a holnap zenészeinek képzése": a szervezők évről évre néhány tucat 16 és 26 év közötti muzsikust gyűjtenek össze, akik egyhetes "tanfolyamon" - mesterkurzusok és az együttessel közös próbák során - szereznek élő tapasztalatot a kortárs művek magas színvonalú előadásáról. A Blue Touch Paper elnevezésű projekt keretében ugyanakkor egy-egy fiatal zeneszerző dolgozhat hosszabb ideig az együttessel, fokról fokra tökéletesítve egy számukra írandó mű felépítését és hangszerelését. (Tansy Davies, akinek Neon című kompozíciója a zenekar budapesti fellépésén is megszólal, éppen egy ilyen alkalommal került szoros kapcsolatba a London Sinfonietta tagjaival.) A program előzménye, a Writing Future tanulóéveiket immár lezárt komponisták számára is lehetőséget teremtett az együttessel való hasonlóan intenzív együttműködésre, amelynek során egy szóló vagy duett, illetve egy kamaramű öltött végleges formát a zenekari muzsikusok gyakorlati instrukciói alapján. Az efféle kooperáció nyomán született műveket a London Sinfonietta nem csupán bemutatja, de azok felvételeit többnyire hozzáférhetővé teszi az interneten, ezáltal is a kortárs zene népszerűsítése mellett szállva síkra. Nem meglepő, hogy az együttes saját lemezsorozatot is indított, amely más formában hozzáférhetetlen művek élő felvételeinek megjelentetését tűzte ki céljául. A London Sinfonietta Label kiadványai közül különleges hírnévre tettek szert a Jerwood Series darabjai, amelyek Nagy-Britanniában élő fiatal komponisták műveinek ősbemutatóit tartalmazzák.
A közönség szervezésére és nevelésére, illetve a kortárs zenét előadó muzsikusok képzésére fordított kitüntetett figyelem azonban a London Sinfonietta esetében korántsem megy a koncertprodukciók rovására, hiszen az együttes ars poeticájának egyik alaptézise, hogy a művészi és a nevelői munka nem választható szét: az együttes bármely tagjának fellépése - akár a koncertpódiumon, akár egy ismeretterjesztő előadáson, akár internetes podcast keretében - mindig magában foglalja mindkét tevékenységet. Mindennek fényében nagyon is érthető, hogy amikor a London Sinfonietta 2009-ben elnyerte a Royal Philharmonic Society évente kiosztott tekintélyes kitüntetését az ensemble kategóriában, a hivatalos indoklás hosszasan sorolta az együttes legkülönbözőbb területeken elért kiemelkedő eredményeit: "zenélésük következetesen magas színvonalát, változatos és fantáziadús program-összeállításaikat, úttörő projektjeik sokszínűségét, az új zene pályakezdő alkotóinak bátorítását és a már beérkezett komponisták támogatását - mindazt, ami így együtt egészen egyedülállóvá teszi őket".
Az első Mini-Fesztivál Durkó Zsolt kezdeményezésére jött létre 1989-ben, s a Magyar Zeneművészeti Társaság azóta minden év januárjában megrendezi a magyar kortárs zene e fontos seregszemléjét. A hangversenysorozat célja elsősorban a hazai zeneszerzők legfrissebb termésének bemutatása, a szervezők azonban feladatuknak tekintik, hogy felhívják a közönség figyelmét néhány régebbről ismert, de különösen jelentősnek ítélt kompozícióra is.
A 2011-es Mini-Fesztiválnak - a 2007-ben megkezdett hagyományt folytatva - ismét a Müpa ad otthont. A január 28. és 30. között tartott négy hangverseny közül az elsőn kamara-, a másodikon kórusművek hangzanak el; a harmadikon ensemble-kompozíciókat hallhatunk, a záróeseményen pedig zenekarra írott darabok szólalnak meg. A harmadik estet különlegessé teszi, hogy a London Sinfonietta két magyar szerző, Ligeti György és Bella Máté művei mellett kortárs brit alkotók kompozícióval is gazdagítja a fesztivál programját.
2011. január 29. 19:30 - Művészetek Palotája - Fesztivál Színház
London Sinfonietta - MINI-FESZTIVÁL
Vez.: Baldur Brönnimann
Ligeti György: Kamarakoncert
Tansy Davies: Neon
Bella Máté: Chuang Tzu's Dream
George Benjamin : At First Light
Tom Adés: Living Toys
hírlevél
