Hogyan kezdődött a rádiós pályafutása?

A hetvenes évek végén egyszer csak fölhívtak a tévéből, hogy kellene egy tizenöt perces műsort csinálni, A zongora címmel. Mire észbe kaptam, azon vettem magam észre, hogy egy országos verseny döntőjébe kerültem. Zenei műsorvezetőt kerestek, ahhoz válogattak ki nyolc fiatalt, akik közül minden fordulóban kettő esett ki. Bár gyermekszínészként nem volt ismeretlen nekem a filmfelvevő, ilyen minőségben életemben először álltam a kamerák előtt. Valamit makogtam, és a hat továbbjutó közé utolsónak kerültem be. A második fordulóban már az élő műsorban kellett egy 15 perces riportot készíteni, Kedvenc muzsikusom címmel. Voltak, akik óriási nevekkel készültek,

Imrének elég volt annyit mondani, hogy szia, hogy vagy, és minden csinált magától. Tizenhárom percig beszélt, a nézők majd megszakadtak a nevetéstől. Az egyetlen kérdés, amit tényleg feltettem neki, az volt, hogy ha a kezével minden rendben lenne, zenélne-e egy ilyen tévés-rádiós pályafutás után, erre azt mondta: „Azonnal abbahagynám ezt. Tudod, én hazamegyek, és átmosom magam Mozart c-moll koncertjének második tételével.” Utána pedig sikerült megzongoráztatni, ami nagy szó volt, mert már nem játszott nyilvánosan. Egy balkezes noktürnt játszott el, gyönyörűen, szívszorítóan, sokakat megkönnyeztetve. A másik feladat pedig az volt, hogy egy háromperces filmet kellett csinálni Csalán út 29. címmel. A fiatalon elhunyt Szunyogh Balázs zenetörténész rögtön megmondta, hogy az volt Bartók Béla lakhelye, ahol az utolsó nyolc évet töltötte Magyarországon. Ő a műsorában kiállt a kertbe, és elmondta, milyen remekművek születtek itt. A másik versenyző meghívta Pásztory Dittát, vele beszélgetett. De akkor mi marad nekem? Azt se tudtam, mi van ott. Azt mondták, kapsz egy operatőrt, üljetek be a taxiba, irány a helyszín.

Kiderült, hogy ez egy négylakásos társasház, és amikor felmerült az emlékház ötlete, három lakóval megegyeztek, hogy elköltöznek, de vele nem tudtak. Azt mondta, nem hajlandó elmenni egy kispesti panelbe, majd ha Pasaréten adnak neki lakást, akkor „bartókozgathatnak” itt. Semmit nem csináltam, csak felvettük, ahogy ez a pali kiabál. „Hát ezért nem lesz itt Bartók Emlékház a centenáriumra, 1981-re” – ennyiről szólt az én riportom. Viszont a műsor kiváltotta a közönség felháborodását. Kosárszám kapta a levelet a televízió – mert hát egyetlen csatorna volt, mindenki ezt nézte. Csak tizenöt évvel később tudtam meg, hogy így igazából hozzájárultam, hogy mégis elkészülhetett időre az emlékház. A műsort az Antal Imre-riportnak köszönhetően holtversenyben megnyertem, ennek hatására hívtak aztán a rádióhoz, ahol 42 évet töltöttem. Ugyan már nyugdíjba mentem, de még mindig vannak műsoraim, a Notturno huszonkét éve megy, évi 365 napban, éjféltől reggel hatig, a másik pedig a Muzsikuslegendák. Élő műsort már csak alkalmilag vállalok. De ha be kell valaki helyett ugrani, számíthatnak rám.

Az eredmények és a színvonal mögött persze a rádió csapatának nagyon komoly munkája áll, ideértve a régi nagyokat, ikonokat, mint Meixner Mihály, Boros Attila, Sebestyén János vagy Czigány György.

Melyek voltak a legfőbb változások ebben negyvenkét évben?

Őrületes nagy változások nem voltak, inkább a műsorszerkezet alakult át néhányszor. Amíg egy televízió volt, mindenki azt nézte, míg ma az internettel együtt rengeteg médium verseng az emberek figyelméért, szűkült a hallgatói réteg, akiket meg lehet szerezni. De a cél mindig is az értékközvetítés volt, és a Bartók Rádió igyekezett a kortárs zenétől a régi zenén keresztül nagyon széles spektrumon eljuttatni a muzsikát az emberekhez. Nemcsak a vájtfülűekhez, de azokhoz is, akik egyszerűen csak unják már a híradókban megjelenő borzalmakat, és szeretnének valami szépet és jót hallani. Aki pedig erre vágyik, biztos lehet benne, hogy nálunk megtalálja.

Némethy Attila (Fotó/Forrás: Zeneakadémia Baráti Köre)

Mennyire kapnak visszajelzést a hallgatóktól?

Szoktunk kapni, főleg a Muzsikáló reggel, délelőtt és délután, tehát az élő műsorok közben. Természetes, hogy a hallgatóknak megvan a véleménye, igyekszünk is kapcsolatot tartani velük, mert a visszajelzésekből tanulunk. Bár a Bartókot nem követik annyira sokan, mint a kereskedelmi televíziókat, de

Ugyanakkor nagyon vegyes is a közönség. Kaptam már olyan levelet, amiben azt írta valaki, ha nem lett volna a Notturno, végzett volna magával, olyan sokat jelentett neki az a pár szó akkor egyedül az éjszakában. Hallgatják orvosok ügyelet közben, rengeteg diák, aki éjszaka tanul, és a zene megnyugtatja őket. Meglepően sokan követik ahhoz képest, hogy az éjszaka nem olyan népszerű idősáv. És ha jól csináljuk a dolgunkat, azt gondolják, hogy élőben megy a műsor, és engem sajnálnak, pedig itthon alszom. (Nevet.) Nyilván azért hiszik, mert ha például Olli Mustonen fog játszani az adásban, netán ismerem is a szóban forgó felvételét, tudok úgy reagálni, hogy a hallgató azt higgye, tényleg akkor hallgattam meg a lejátszott zenét. Persze a teljes zeneirodalmat nem lehet megismerni, ahhoz több élet is kevés lenne, de

A zenei anyagot a BBC állítja össze, az európai rádióadók javaslatai alapján, és csak a szöveget készítem el én. Felveszem, és aztán éjféltől hatig a számítógépek beszélgetnek. Igen sokszínű a műsor, és olyan szerzők is figyelmet kaphatnak, akik amúgy alig. Például a bécsi klasszika sem csupán Haydnból, Mozartból és Beethovenből állt. A többiek talán kevésbé voltak jelentősek, de azért zseniális zeneszerzők, akiknek a műveit érdemes meghallgatni. Kettő órakor pedig mindig elhangzik egy koncert is, a világ valamely pontjáról, Oslótól Sanghajig.

Említette másik műsorát, a Muzsikuslegendákat. Mit gondol, ki számít ma legendának?

Ez egy kicsit ingoványos terület, mert a műsor alapkoncepciója szerint csak olyan művészek szerepelhetnek benne, akik már nem élnek. Pedig szerintem lehet valaki élő legenda, de akkor sokkal vitathatóbb, hogy kit sorolunk közéjük. Még akkor is, ha szabad kezem van kiválasztani azokat, akikkel a műsor foglalkozik.

Ugyanakkor a kiválasztásnak vannak más szempontjai is. Az még nem probléma, hogy az illető művészről tudok-e valami érdekeset mesélni a száraz életrajzon kívül. Ma már minden fenn van az interneten. Viszont például Enrico Caruso kétségtelenül legenda, de mit játsszunk le tőle? Csak rettenetesen recsegő felvételei vannak, az pedig nem lehetséges, hogy a róla szóló műsorban más énekeljen. Igyekszünk tágan értelmezni a kategóriát: nemsokára például Seregi László, a zseniális táncművész lesz muzsikuslegendánk. Az ő balettjeit ugyan nem lehet megmutatni a rádióban, de hozzá fűződő zenéket, interjúrészleteket igen. De volt olyan énekes is legenda, akiről korábban nem is hallottam, pedig az Éj királynőjének áriájában szereplő F-eknél még akár kvinttel magasabbra tudott énekelni, de nem visító hangon, hanem szépen, nívósan. Bár Mado Robin 42 évesen meghalt, az archívumunkban akadt annyi felvétel, amiből kijött a hatvanperces műsorhoz szükséges 40-45 perc zene.

A közönség mennyire kíváncsi a számára ismeretlen művészekre?

Nem szoktak reklamálni, hála Istennek, és azért van, akivel konzultálhatok a művészek kiválasztásában. Ugyanakkor a kevéssé ismert művészeket is be lehet mutatni érdekesen. A kortárs zene sarkalatos pont. De ha meghal egy kortárs zeneszerző, és róla készítünk műsort, akkor is össze lehet úgy állítani a zenéket, hogy a hallgató rájöjjön, alaptalan volt a félelme, hiszen vannak nagyon nívós kortárs alkotások. Igaz, ezeket gyakran nem elég egyszer meghallgatni. Nyitott szívvel és lélekkel kell beengedni, befogadni a műveket. Aztán pedig

Akinek az egyik műsor nem érdekes, mert esetleg másmilyen zenét jobban kedvel, hallgathat egy cd-t. Van, aki például az átkötőszövegeket tartja hosszúnak, itt válik fontossá a műsorvezető egyénisége, hogy ne csak száraz információk hangozzanak el, hanem szórakoztató is legyen az adás.

Némethy Attila (Fotó/Forrás: Virtuózok)

Mennyire hallgatnak még az emberek élőben rádiót, illetve mennyien szeretik inkább a hangtárból meghallgatni a számukra érdekes műsorokat?

Léteznek statisztikák a hallgatottságról, a Muzsikáló reggel és délelőtt nagyon népszerű, és az esti hangverseny-közvetítések is. Ismerek több olyan hallgatót, aki az összes Notturnót meghallgatja, ha pedig éppen nem tudja, akkor a hangtárból kikeresi a számára érdekes zeneműveket. Olyan is van, aki jóformán minden műsort meghallgat, onnan tudjuk, hogy sorra mindegyikre reagálni szokott. Nyilván valamiért lakáshoz kötötten él, és ez egy kapocs számára a kinti világ felé. Egyre több embernek jelent a Bartók Rádió valamiféle biztos pontot a világ viharai között, a napi zaklatottság után inkább Bachhal, Mozarttal, Beethovennel szeretnének foglalkozni, hogy átjárja a lelküket a szép zene.

Honnan lesz utánpótlás a hallgatókat illetően? Mennyire szeretik a fiatalok a Bartók Rádiót?

Erre szolgált például a BonBon Matiné, úgyhogy Lukácsházi Győző halála minden szempontból óriási veszteség. De szerencsére akad, aki átveszi a stafétabotot, és próbál gyerekekhez, fiatalokhoz szólni. A gimnazisták és az egyetemisták körében az éjszakai idősáv és ezért a Notturno népszerű. Nyilván nem lehet azt mondani, hogy minden rendben van, de azt is hosszú évtizedek óta mondják, hogy haldoklik az opera, az operett, a kabaré, közben pedig továbbra is sokan járnak ezekre az előadásokra.

Hogyan történik az értékközvetítés a zeneakadémiai tanári munkája során?

Szerencsére a tanítványaim egy része világpolgárrá vált, több kollégám van a Zeneakadémián, aki korábban növendékem volt, egészen a tanszakvezetőtől kezdve. Szokták kérdezni, hogy milyen a Zeneakadémia hírneve. Az intézményben van is erről egy tabló, egy családfa: Liszt Ferenc két legfontosabb tanítványa Thomán István és Szendy Árpád volt, és ezen a két ágon folytatódik a sor: Bartók, Dohnányi, Fischer Annie, Cziffra György és a többiek. A Liszt-unokák már anyámnak voltak a tanárai, ő Dohnányi-növendék volt, de Bartókhoz is bejárt, illetve az én tanáraim is tőlük tanultak. Belátható időn belül vannak tehát az egykori nagyságok. Hernádi Lajos tanár úr például elmesélte, mit mondott neki Bartók a saját művével kapcsolatban. Vagy éppen azt, hogy Bartók mit hallott Thomántól, aki az instrukciókat pedig Liszt Ferenctől kapta.

A szabadidejében is hallgat zenét?

Nálunk itthon általában szól valami. Most a Weiner-verseny zsűrijében fogok dolgozni, ahol olyan kamaradarabok is elhangoznak majd, amelyek nem tartoznak a szűken vett zongorarepertoárhoz. Ezeknek utánanézek, meghallgatom őket, akár csak háttérzeneként, miközben valami mással foglalkozom. A műsorokhoz is sokat ad hozzá a felkészülés; ha felkérnek, most rögtön megcsinálok egy négyórás élő műsort, de ha több idő van, nívósabb lesz, nemcsak a felszínt kapargatom, hanem esetleg nagyobb összefüggésekre, társművészeti kapcsolódásokra is fel tudom hívni a figyelmet. Hozzám Schumann zenéje áll rendkívül közel, de az elmúlt évtizedekben egyre inkább magával ragadott Debussy zsenialitása. Schubert, Mozart, Beethoven, Chopin zenéje, élete is ugyanúgy lenyűgöz. A Notturnóban egészen különleges szerzőket ismertem meg, például a húszévesen meghalt, spanyol Juan Crisóstomo Arriaga Mozarttal egy szinten lévő zenét írt. Elképesztő, mi lehetett volna belőle, ha tovább él. Rengeteg új benyomás éri az embert nap mint nap.

No és fel lehet fedezni új tehetségeket. Ez talán a legfontosabb. Felismerni és segíteni őket ezen a rögös pályán. Szerencsére tele vagyunk tehetségekkel!

Fejléckép: Némethy Attila Devich Mártonnal a Bartók Rádió stúdiójában (forrás: Bartók Rádió)