Maga a lemez is időutazás: az elején több a James Brown, Fatback Band, Brecker Brothers ihlette nóta, a végére erőteljesebben kúszik be az elektronika, de végig felfedezhetjük azokat a finomságokat, amelyek miatt jazznek nevezhetjük, amit hallunk. Elsősorban Tony szaxofonozását, ami vibrálóan virtuóz, stílushű és dallamközpontú. Már jó ideje folyamatosan bizonyítja, hogy a legnagyobbak közt van a helye. Korábban is többször játszott Roberto DiGioia billentyűs-gitáros-basszer-dobos-programozó-komponistával - aki ez alkalommal is oszlopos tag, az ő és Tony fejéből pattantak ki a szerzemények - például az 1999-es Zappelbude-albumon, ahonnan még egy név felbukkan most: Martin Scales gitárosé. De az ausztráliai Peter O'Mara, a másik gitáros is régi társ, több mint tíz éve készítenek együtt lemezeket a főnökkel. Közreműködik még Ernst Stroer ütőhangszeres (akinek a nevét a legkülönbözőbb módokon betűzték cikkekben, internetes lapokon) és Tom Nicholas Jr rapművész, aki végig a „jelen-séget” nyomatékosítja.

Minden, ami itt műanyag: dobprogram, szintetizátor, élni kezd, mert épp a szükséges módon és mértékben használják őket, a rendkívül gondos hangszerelés következtében minden a megfelelő helyen szólal meg. A Move It is felélesztheti az egyébként teljesen meddő vitát, vajon egy ülős-figyelős zene eleve értékesebb-e, mint egy táncolós-pörgős, de szerencsére Lakatos Tóni - aki, mint tudjuk, hagyományosabb jazzt is kitűnően játszik - nem purista. Ő nem vitázik, csak sokcsillagos lemezeket csinál.