Fischer Ádám a KULT50-et lapozgatja (Fotó/Forrás: Csabai Kristóf / Fidelio)

Volt egy elég különös találkozásom Fischer Ádámmal. Bayreuthban történt, ahogy mondani szokás, verőfényes délután, öröknek tűnt a nyár meg a fény, elég beteg ötletnek látszott, hogy ilyen időben beüljön az ember egy szürke, búskomor színházterembe, ahol egy széken kuporogva öt órán keresztül Wagnert fog hallgatni. De hát áldozni is kell a kultúráért, és mi, nézők, leginkább az időnket meg a pénzünket áldozzuk rá. Nem sétálunk a domboldalon, nem a tengerbe lógatjuk a lábunkat, hanem Wagnert próbáljuk megérteni.

Fél óra van az előadás kezdetéig, elindul a nyitány, elindulunk vele egy mágikus utazáson, ki tudja, talán egy másik ember jön ki éjszaka a színházból, nem az, aki délután bement oda. És akkor megláttam Fischer Ádámot, amint épp a színház melletti étteremben egy pizzát ebédelt.

Vagy valami hályog került le a szememről. Hogy erről van szó, erről kellene, hogy szó legyen. Ez a művészet. Nem a pizza önmagában, hanem amit jelent. Egy karmesternek szüksége van lábra, amin áll, a Parsifal esetében hosszú órákon keresztül, koncentrációs készségre, tudnia kell, mi van a partitúrában, keresztül kell vinnie az akaratát a zenekaron, és nyilván nem rossz emberek a muzsikusok sem, de mégis olyanok, mint egy csapat rossz gyerek: ha nem érzik a tanár tekintetét magukon, rögtön rendetlenkedni kezdenek. És mindehhez erőnlét is kell. Hiába szeretnénk azt képzelni, hogy a karmester már hetekkel a Parsifal próbái előtt harmaton és ostyán él, éjjel virraszt, nappal páncélban jár, alapjában véve egy elmés-nemes Don Quijote, aki kopja helyett karmesteri pálcát visz a hóna alatt, mert ebből nem lesz Parsifal. De ha fél ötkor leküld egy könnyű ebédet, akkor ötkor fölmehet a függöny, tizenegykor pedig a bódult közönség angyalszárnyakon suhanhat a szállása felé.

Amikor ez a Parsifal ment Bayreuthban, már túl voltunk a Duna-parti Bayreuth első előadásán. Nálunk Parditka Magdolna és Szemerédy Alexandra rendezte az előadást, egyébként sokkal jobban és érzékletesebben, és főleg zeneközpontúan, ellentétben a nagynevű hely nagynevű sztárrendezőjével, csak a karmester volt azonos.

Fischer Ádám

Kiderült, hogy nem csak az Operában lehet Wagnert játszani, és ha nem ott vagyunk, akkor akár el is térhetünk az ottani standardoktól. Nem kell röhögni a poros parókákon, a döglött hattyún. Nem a véletlenen múlik, hogy mennybe megyünk vagy pokolra szállunk alá, vagy, ami a legvalószínűbb, órákon át ücsörgünk a purgatóriumban, fölfelé nézegetve, hogy ezzel az erővel akár boldogok is lehetnénk. Már kijelölték a jövő évi programot, és mindannyian tudtuk, hogy itt valami nagy dolog születhet, igazi fesztivál, olyan eseménysor, amelyhez majd akár a nyári szabadságokat is egyeztetni kell, mert nem megyünk sehová, ha itt ilyesmit lehet hallgatni. Csak épp azt nem tudtuk, hogy milyen távra tervezzünk. Lesz-e elég kitartás Fischer Ádámban, hogy évről évre visszatérjen, megküzdjön a rutinnal, az intézményesüléssel, a csöndes hínárokkal, amelyek befonhatják az eseményt, lehúzzák a mocsárba, hogy a végén már nem is tudjuk, mi ebben a csodálatos. Jönnek-e majd a nagy énekesek, lesz-e pénz díszletre, jelmezre, honoráriumra, lesz-e szellemi tőke, amely viszi előre a sorozatot.

Én még mindig félek. Folyton ezt csináljuk: féltjük a boldogságunkat, miközben letagadnánk, hogy boldogok vagyunk. Azért ne felejtsük: amikor Fischer Ádám indult, senki nem tudhatta, hogy lesz-e hová megérkeznie. Amikor a két Fischer testvér kiment Bécsbe tanulni Hans Swarowskyhoz. Persze, tudta, aki tudta, hogy jó helyen vannak.

Közben felnőtt lassan egy generáció, amely saját bőrén tapasztalta, saját fülével hallotta, mi is Wagner művészetében a téboly és a bűvölet. Amelynek A walkürök lovaglása vagy a Rajna áradása nem rádióélmény, nem a fölhangosított televízió csodája, hanem valóság, hegedűk és trombiták, csellók és klarinétok. És a nagy felfordulás közepén rendületlenül ott áll Fischer Ádám, hogy rendet teremtsen.