Még Ferenc József uralkodott, amikor Rózsa Miklós öt évesen hegedűszólista volt. Csodagyerekként kezdett, pedig apja nem szánta annak: reálgimnáziumba íratta, hogy tanuljon normális mesterséget is. A fiatalember példaképei azonban nem matematikusok vagy fizikusok, hanem Bartók és Kodály voltak, olyannyira, hogy maga is elindult népdalt gyűjteni.
Lipcsében kémiát hallgatott az egyetemen, de rövidesen a helyi konzervatóriumban tanult tovább. Nagyon fiatalon, huszonegy évesen a Breitkopf & Hartel zeneműkiadóval szerződött le, és hamarosan kisebb-nagyobb zeneszerzői sikereket könyvelt el Párizsban. 1934-ben Arthur Honeggerrel közös szerzői esten lépett fel.
A fiatalembert lenyűgözték a műfajban rejlő lehetőségek – és mit szépítsük, csábította az ezzel járó anyagi biztonság is.
Londonba utazott, angolul kezdett tanulni, és 1937-ben egy jelentéktelen Marlene Dietrich-filmmel (A páncél nélküli lovag) megkezdte filmzeneszerzői karrierjét. Ami azonban fontosabb: megismerkedett Korda Sándorral, és több fontos megrendelést is kapott tőle. Filmjei stáblistáin nem ő az egyetlen magyar. A négy toll(1939) című színes (!) filmet Korda Zoltán rendezte, Vivien Leigh és Laurence Olivier főszereplésével, Korda Sándor rendezésében készült a Lady Hamilton (1941).
A bagdadi tolvaj forgatása a háborús helyzet miatt az USA-ba települt, és velük ment Rózsa Miklós is. A zene és a film is hatalmas siker volt, jött A dzsungel könyve, amely szintén. Rózsa mégis majdnem ellehetetlenült, a művészileg nem túl jelentős filmekből a világháború után készült thrillerek húzták ki: Billy Wilder film noir-ja, a Kettős kárigény vagy Gyilkos vagyok (Doube Indemnity), majd Kettős élet (A Doube Life), Hitchcocktól az Elbűvölve (Spellbound), illetve a kevéssé ismert A vörös ház (The Red House). E filmek zeneileg is forradalmi megoldásokkal jelentkeztek, a Double Life például modern és klasszikus zenei nyelvet alkalmazott egyszerre, így jelezve a főhős skizofréniáját.
Az MGM-hez szerződő Rózsa az ötvenes évek legelején bemutatott hatalmas költségvetésű Quo Vadishoz írt emlékezetes zenét, melyet a stúdió nagylemezen is kiadott. De hiába rögzítették a zenetörténeti hitelre törekvő zenét rekonstruált rézhangszereken, és hiába aratott osztatlan sikert, az Akadémia nem jutalmazta aranyszoborral Rózsát, mivel a film Olaszországban készült.
Az egyre inkább a televíziózás szenvedélyének hódoló amerikaiakat a monumentális filmek és Rózsa zenéje csábította vissza a moziba. Ivanhoe – Walter Scott regényéből; Julius Caesar – Marlon Brandóval a címszerepben; A kerekasztal lovagjai.
A Ben-Hur a blockbustereknek kijáró gonddal és költségvetéssel készült, és Rózsa két és fél órányi (!) zenét komponált hozzá. Ihletet Rómában gyűjtött. „A Palatinus dombon hirtelen fütyülésbe és izgatott menetelésbe kezdtem” – mesélte Rózsa. – „Két fiatal lány ijedten nézett rám: pazzo (bolond), mondták, és elfutottak.
Hirtelen eszelősségemből azonban megszületett »A gladiátorok indulója«, amelyet azóta futballmeccseken és egyetemi ünnepségeken játszanak szerte Amerikában.”
A Ben-Hurhoz hasonlóan Charlton Hestonnal készült az El Cid – Sophia Lorennel a női főszerepben. Utolsó éveiben még tucatnyi filmhez írt zenét, ezek közül leghíresebb a Sherlock Holmes magánélete – amelyhez 1953-as hegedűversenyét dolgozta át –, illetve a Tű a szénakazalban Donald Sutherlanddel.
Rózsa igényességét és hozzáértését jelzi, hogy az Ivanhoe, a Quo Vadis, a Ben-Hur és az El Cid komponálását olyan kutatómunka előzte meg, amilyenre filmzene esetében csak kevesen vállalkoznak. Az Ivanhoe-hoz trubadúrdallamokat tanulmányozott, a Ben-Hurnál antik hangszerek használhatatlan rekonstrukcióit. Az El Cid írásánál a mór dallamkincsbe vetette magát.
Mint koncertkomponista
Rózsa egész életében alkotott a koncertpódium számára is, elfoglalt és keresett filmzeneszerzőként pedig minden évben kivette a szerződésében garantált három hónap szabadságot, hogy ezekkel a művekkel foglalkozzon. Versenyműveket, kamaradarabokat és a szimfonikus műveket egyaránt írt.
Egy korai Szerenádját maga Richard Strauss dicsérte. Legelső sikere az opus 13-as Téma, variációk és finálé volt 1934-ben, melyet olyan karmesterek tartottak repertoáron, mint Charles Munch, Karl Böhm és Bruno Walter. Hegedűversenyét Jascha Heifetznek írta, csellóversenyét Starker János rendelte tőle. A lenti felvételen a Hegedűversenyt halljuk.
A Hegedűverseny egyértelműen Bartók és Kodály hatását mutatja (de sok szempontból meg is haladja őket), ami talán visszatetsző lehet egy negyvenes éveiben járó alkotó esetében. Talán ezért is várat magára a szerző újrafelfedezése. Holott Rózsa „bűne” csupán annyi, hogy a háború utáni magyar zeneszerző iskolával ellentétben ő nem érezte szükségét elszakadni a bartóki-kodályi örökségtől, vagy forradalmi úton meghaladni azt, hanem folytatni és művelni akarta. És ez egy olyan zeneszerző esetében, aki csupán 25 évvel idősebb Bartókéknál, megbocsátható.
1982-ben agyvérzést kapott, és bal kezére lebénult. Jobb kezével továbbra is alkotott, ekkor született Double Life (Kettős élet) című önéletrajza. Egy másik kötete csak magyarul olvasható (Életem történeteiből): ebből a könyvből az is kiderül, hogy Rózsa a legnagyobb muzsikusokkal ápolt barátságot. André Previnről, Leonard Bernsteinről, Toscaniniről, Beechamről és még számos muzsikusról őrzött emléket.
1995-ben halt meg, itthon azonban kevéssé törődtek örökségével. 2007-ben, születésének századik évfordulóján koncerttel emlékeztek rá. Pedig micsoda karriert futott be Miklos Rozsa, aki ha itthon marad, csak nyakát szegheti Rózsa Miklósként.