A lemez csak abban az értelemben nem reprezentatív, hogy nem a teljes Sugár- életműből, hanem csupán az utolsó másfél évtized terméséből válogat – a lemezen szereplő legkorábbi opusz a szerző egykori térdficamának emléket állító, 1989-ben komponált Luxatio, a Matuz István fuvolaművésznek írt virtuóz fuvoladarab. Ám ez inkább erénye, mintsem hibája a lemeznek: hiszen az legalábbis gyanús, ha egy élő zeneszerzőt legméltóbban az évtizedekkel korábban írt művei tudnak képviselni... Szerencsére egy Sugárhoz hasonlóan örökifjú lélekkel megáldott szerzőt ez a veszély nem fenyeget: személyiségének a kísérletezés, a játékosság valószínűleg 100 évesen is meghatározó eleme marad.

A lemez erénye, hogy a műfaji változatosság mellett - hiszen felsorolhatatlanul sokféle hangszerösszeállítás szólal meg a lemezen – a három dalciklus révén összehasonlításra is lehetőségünk adódik. A Dalok Kondor Béla verssoraira, a Három dal Morgenstern verseire, és a Francia dalok (S. Beckett verseire) sorozatai megmutatják, hogy Sugárnál a legelidegenítettebbnek tartott hangzás - az elektronikus hangszereké - többféleképpen is képes szimbiózisra a „legtermészetesebb” hangforrással – az emberi hanggal. Az elektronikus zenei megoldások már rég nem mennek szenzációszámba, az egykor meghökkentő effektusok hallatán már egy közepesen edzett zenehallgató sem húzza fel a szemöldökét. Hogy Sugár számára az elektronikus zene nem valami múló divathullám hóbortja volt, mindennél ékesebben bizonyítja az a tény, hogy az ezredfordulón is hűséges maradt a nyolcvanas évek legvégén választott zenei nyelvéhez – s tette ezt úgy, hogy a lemez szerkesztői nem kényszerültek a „régi sikerek” összevadászására ahhoz, hogy hitelesen megrajzolják Sugár zeneszerzői portréját. S azt hiszem, komponista ennél többre-jobbra nemigen vágyhat...

Sugár Miklós (1952): Vihar után, Dalok, Luxatio; No. 2; Francia dalok; Miniatűrök
vezényel: Sugár Miklós, Tihanyi LÁszló
Hungaroton Classic
2003