Vajon mi lett volna, ha Mozart nővére, Maria Anna „Nannerl” épp annyi biztatást kap apjától, Leopoldtól a zeneszerzésre, mint öccse, Wolfgang Amadeus? Vagy ha Fanny Mendelssohnnak van bátorsága fivéréhez, Felixhez hasonlóan szimfóniákat írni? Clara Schumann tudta, hogy nem érvényesülhet zeneszerzőként, ezért zongoraművészi karrierjére koncentrált. A két világháború között alkotó Rebecca Clarke pályáját folytonos önbizalomhiány kísérte, mert mit gondoljon egy nő, aki ha jó zeneművet ír, rögtön meggyanúsítják, hogy férfi az alkotó?
A Mozart-család: Nannerl, Wolfgang és Leopold
A 21. századra a zene már nem a férfiak kiváltsága, igaz, a szakma legrangosabb és legkomolyabb presztízsű pozícióit többnyire férfiak töltik be. De hogy miként lehet a nők helyzetét kutatni a zeneiparban, az sokrétű kérdés. Ezért kerestem meg Barna Emíliát, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusát, aki szociológusként az elmúlt években a témában kutatott, és az elmúlt hetekben zajló Átlátszó Hang fesztivál és a MusicaFemina közös konferenciájának létrehozásában is dolgozott.
Barna Emília (Fotó/Forrás: BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék)
„Több okból sem egyszerű a kérdésre a válasz. Egyrészt vannak eltérések műfajok, zenei világok között, tehát nem mindegy, hogy a jazz színtérről, a mainstream popról, az underground színterekről vagy a klasszikus zenei világról beszélünk” – hangsúlyozza a kutató, és hozzáteszi: megváltoztak az eszközeink, amikkel a zene nyilvánosság elé kerülhet. „Az otthoni hangrögzítés lehetősége, a felvételek csináld-magad elkészítését és terjesztését lehetővé tevő digitális és online eszközök például teremtettek új lehetőségeket, de ezek korlátozottak, hiszen a meglévő gyakorlatok lassan változnak.”
A nők könnyebben érvényesülnek a kevésbé konzervatív műfajokban. A klasszikus zene például hagyománytisztelő terület, a változás pedig lassú. A Bachtrack felmérése szerint hat évvel ezelőtt egyetlen nő kapott helyet a legkelendőbb karmesterek listáján, tavaly pedig már nyolc. De hát ez sem túl sok.
Palya Bea (Fotó/Forrás: Emmer László)
Nem meglepők, mégis mellbevágók az Artisjus kimutatásai, amelyekből kiderül, hogy a könnyűzenében is csak az elmúlt egy-két évtizedben kezdődött meg az a változás, hogy a nők zeneszerzőként színre léphetnek. Palya Bea nem igazán talált ehhez hazai példaképet – külföldit már igen, mégpedig Joni Mitchellt –, és először nehéz volt neki érvényesülni a sok férfi között. Fontosak a női példaképek (erről beszélt Varga Judit zeneszerző is egy interjúban), és jó, hogy felfelé görbül a grafikon, de ez nem mutat meg mindent – figyelmeztet Barna Emília.
Kapcsolódó
Varga Judit: Hiányzott a női példakép
Varga Judit nevével az idei fesztivál programjában többször találkozhatunk zeneszerzőként és kurátorként is. Judit szeptember óta a bécsi zeneakadémia (MDW) médiazeneszerzés professzora, aki ezt megelőzően a budapesti és a bécsi Zeneakadémián párhuzamosan tanított.
„Amiről ezek az arányszámok nem adnak információt, az a zenészek munkakörülményei, illetve jólléte. Engem kutatóként inkább ez érdekel –
az érvényesülés útjainak nyitottsága a nők és a férfiak számára, a munka, a feladatok látható és láthatatlan megosztása, a viselt terhek aránya és a presztízs megoszlása.”
Ezt egyéni és csoportos interjúkkal lehet elsősorban kutatni. „Hatalmas életmódbeli, létbiztonságbeli különbségek, mondhatni szakadék van egy szűk zenészelit és a zenésztársadalom többsége között” – mondja. „Az utóbbi jellemzően sok lábon állva, sok esetben a család, partner, szülők erőforrásai által megtámogatva, projektről projektre, bizonytalanságban él, különösen, hogyha nem akarja megkötni azt a kompromisszumot, hogy a zenélés csak hobbi maradjon egy biztosabb állás mellett.”
Ahogy a mindennapi életben, úgy a zenében is jellemző, hogy a nők ún. „láthatatlan munkát” végeznek. Láthatatlan munka a háztartásvezetés, a gyereknevelés, de az lehet a titkárnői, asszisztensi vagy épp a tanári munka is. A zeneiparban is van ilyen. „Sok nőt találunk művészeti menedzser szerepben, ami kicsit hasonlít egy háztartás vezetéséhez. De ha egy vegyes összetételű zenekart nézünk, sokszor ott is az a helyzet, hogy a szervezéshez, az ügyek kézben és észben tartásához kapcsolódó láthatatlan feladatokat is sok esetben a női zenekartagok végzik.”
Mit lehet tenni?
Az utóbbi években több olyan törekvésről is olvastunk (s most engedtessék meg, hogy a komolyzenei színtérre fókuszáljunk), amelyek elősegítenék a nők helyzetének javulását a zenében. A lemaradás jelentős. A Magyar Állami Operaháznak sosem volt még női zeneigazgatója, ahogy a magyar szimfonikus zenekarok élén sem igen áll nő, de a tőlünk eggyel nyugatabbra lévő Bécsi Állami Operaház is csak a tavalyi év végén mutatott be először nő által komponált felnőtteknek szóló operát (Olga Neuwirth Orlando című darabját). A progesszív szellemű BBC Proms fesztiválon tavaly az elhangzott művek játékidejének mindössze 6%-át komponálta nő, igaz, 2022-re azt ígérik, hogy 50%-ban nőktől fognak rendelni frissen műveket.
Barna jó kezdeményezésnek tartja az ilyen példákat, de megjegyzi: „Mindemellett én ezeket a kvótás célkitűzéseket, ha jóhiszemű akarok lenni, az egyenlőtlenség problémájára való figyelemfelhívó akcióknak tekintem, ha egy kicsit kritikusabb vagyok, akkor pedig jó marketingfogásnak.” Szerinte a nők támogatásába már csak az ügy divatos jellege miatt is érdemes beleállni, de
a klasszikus zene világa ettől még nem lesz kevésbé elitista.
(Lábjegyzet annak, akit érdekel: ezt a kérdést járja körül Anna Bull tavaly megjelent könyve, a Class, Control, and Classical Music, amely azt vizsgálja, miért a fehér felső középosztály szórakozása a klasszikus zene, illetve Christina Scharff 2017-es könyve, a Gender, Subjectivity, and Cultural Work: The Classical Music Profession. De ha a paradigmaváltó muzikológiai kötetet keressük, Susan McClary 1991-es Feminine Endings című tanulmánykötetéig kell visszanyúlnunk, amely a klasszikus zenei műformák és témák, illetve a gender viszonyát tárja fel.)
Mirga Gražinytė-Tyla, egy fiatal, feltörekvő női karmester (Fotó/Forrás: lrytas.lt)
Barna szerint az igazi, hosszú távon is működő megoldás a megfelelő intézményrendszer létrehozása:
„alulról, organikusan építkező feminista szemléletű zenei színterek, fesztiválok, hálózatok” szükségesek
a kvótaalapú kezdeményezések mellett. Ilyen volt most a Ladyfest Budapest.
Csak egy biztos: a változás
Remélhetőleg egyre több hasonló törekvéssel találkozunk majd, és a nagyképet nézve úgy tűnik, a változás mindenképpen bekövetkezik, csak kérdés, milyen gyorsan. Addig még bizonyára sokszor elő fog fordulni, hogy a technikus a legjobb segítő szándékkal kiveszi a gitárt a női előadó kezéből, hogy behangolja helyette, és még tartja magát a vélekedés, hogy a nők kevésbé érthetnek a technológiához. „Az ilyen szituációk tulajdonképpen a folyamatos megkérdőjelezéssel egyenlők, amit a nők bizonytalanságként, félelemként tesznek belsővé” – mondja Barna Emília. Szerinte ezen női workshopokkal lehet segíteni, ahol nők tanítanak nőket, férfiak közvetítése és validálása nélkül. De ugyanilyen makacs képzet a zsenikultusz, amelynek középpontjában a férfi áll, akinek legfeljebb a segítője, múzsája lehet a nő. A zeneszerzés az egyik legnehezebb bástya, ahová a nők betörhetnek. Pedig egyre több a női zeneszerző a kánonban: Sofia Gubaidulina és Judith Weir neveit a 20. századi zene legnagyobb mesterei között kell említenünk, Jennifer Higdon, Reena Esmail, Ellen Reid, Caroline Shaw, Julia Wolfe és Varga Judit pedig most építik az életművüket.
Caroline Shaw (Fotó/Forrás: Kait Moreno)
A nők emancipációja a zenében az, aminek látszik: hatalmi kérdés. Pedig alapvetően nem kellene többről szólnia, mint arról:
ha nem engedjük a nőket alkotni, remekművektől fosztjuk meg a kultúránkat.
Visszatérnék az első kérdéshez: mi lett volna, ha Nannerl is éppoly szabadon komponál, mint Wolfgang Amadeus? Lehet, hogy lenne még néhány olyan remekmű a repertoárunkban, amely felér a Figaróhoz vagy a Varázsfuvolához. Mert az egyre nyilvánvalóbb, hogy a zenéhez a nők kicsit sem értenek kevésbé.
hírlevél
