Antonin Dvořak (1841-1904) nem volt zongorista. Bár jól ismerte a hangszert, fiatal korát a prágai operaház zenekarának brácsaszólamában töltötte, kívülről a megtévesztésig hasonlítva egy brácsáshoz, valójában inkább volt az operairodalom éles szemű megfigyelőjének álcájába bújt zeneszerzőtanonc. Bár 1865-től néhány évig megélhetési bűnözésből zongoratanárnak adta ki magát, a szimfonikus zenekar, az opera és a kamarazenélés mindig jobban foglalkoztatta a zongorázásnál. Szívesen kísérte idősebb korában saját dalainak énekeseit vagy kamaradarabjainak szólistáit, de egyedül soha nem ült a pódiumon a zongora magányában.

A hihetetlen tempóban és munkabírással dolgozó Dvořak karrierje lassan indult be. Számos zenekari- és kamaradarabbal és megannyi bukással a háta mögött 1875-ben, 34 éves korában Csehországon kívül szinte ismeretlenként jelentkezik a bécsi állami művészeti kuratórium pályázatára, s a többek között Eduard Hanslick és Johannes Brahms nevével fémjelzett zsűri bőkezű támogatásban részesíti három éven keresztül, de ami ennél is fontosabb, a sors Brahms barátságával, a kiadók üzleti érzéke pedig világhírnévvel ajándékozzák meg. Az 1880-as években rövid idő alatt meghódítja Bécset, Berlint és Londont, Prága már évek óta a lábai előtt hever, s Csehország épp általa jelentős Konzervatóriumának professzori állásából csábítja el a huszonötszörös fizetés ígérete New Yorkba 1892-ben. Az itteni konzervatórium igazgatójaként alapozza meg az észak-amerikai zene helyét Európa zenetörténetében, hogy amikor a konzervatórium elnök asszonyának férje, az amerikai zeneoktatás bőkezű patrónusa cégével csődöt jelent néhány év múlva, s a New York-i zeneoktatásnak egy időre befellegzik, szeretett hazájába végleg hazatérjen.

A 19. század legtekintélyesebb életműve fűződik Dvořakhoz, korának legnépszerűbb, leggazdagabb s egyik legelismertebb szerzőjéhez. Minden műfaj a kisujjában volt a klasszikus vonósnégyestől a modern szimfonikus költeményig, a népi tánczenétől a nagyzenekari szimfóniáig, a vonós-triótól a romantikus nagyoperáig és vissza. Bármely stílusban otthon érezte magát, legyen szó Wagnerről, Brahmsról, Lisztről vagy Brucknerről, zenéjének azonban mégis egyéni íze van, egyesek azt mondják, hogy a szláv jelleg miatt, mások szerint egyszerűen azért, mert jó. Brahms állítólag csodálta és irigyelte melodikus vénáját, s bár Dvořakot szokás nem szeretni – hoch-intellektuel körökben lenézni –, zenéjének hatása és dallamainak fülbemászása ellen védekezni legalább olyan nehéz feladat, mint zongoraversenyét eljátszani.

A 20. századi zene előadójaként ismert Pierre-Laurent Aimard (az ördögi Ligeti-, Messiaen-, Boulez-játékos) és a 17-18. századi zenében otthont teremtő Nikolaus Harnoncourt (a régizene játék apostola) szerencsésen futottak össze elsőként – másfél évvel ezelőtt – a Beethoven-zongoraversenyek, most pedig egy vérbeli romantikus darab, Dvořak g-moll koncertjének (op. 33) világában. Dvořak művének megdöbbentően nehéz zongoraszólama a kortárs zenén edzett Aimard számára gyerekjáték. Hihetetlen könnyedséggel veszi az akadályokat: számára nem okoz gondot, ha a jobb kéz tizenhatodokban vágtató tercmenetei alatt a bal kéz három oktávot bejáró triolás kíséretet játszik, ha monumentális akkordtömböket kell egyszerű dallamként összefognia, vagy ha a bal kéznek egyszerre kell trilláznia és a jobb kéz főtémájának ellenszólamot szolgáltatnia. De hát ez természetes.

Hiszen Dvořak egyetlen zongoraversenyéhez, mint a jó zenékhez mindig, a kifogástalan technika csupán beugró. Aimard előadását nem is lefegyverző virtuozitása teszi oly nagyszerűvé, hanem a játéka mögött meghúzódó zenei alázat: technikai tudását elrejti, hogy a mű zeneiségét megmutassa. És ebben eszményi partner számára Harnoncourt, a Concertgebouw csodálatos zenekarának élén. Minden zenei frázis tökéletesen kimunkált, karmester, zongorista és zenekar tökéletesen együtt lélegzik, a kamarazeneként felfogott szimfonikus anyag magába olvasztja a zongora hangját, és ebből az egyesülésből olyan előadás születik, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy Dvořak zongoraversenye a romantikus zeneirodalom legnagyobb művei közé tartozik. Az első tétel monumentális szonátaformája, karakteres dallamai és mélyen emberi gesztusrendszere, a második tétel szívbemarkoló lírája és fülgyönyörködtető hangszínei, a harmadik tétel humora és energiája valószínűleg még soha nem szólalt meg ilyen nagyszerű előadásban.

Tessék beszerezni, és a polcon a Csajkovszkij meg a Brahms zongoraversenyek között helyet keresni a számára!