Klasszikus

Egy vándorlás epilógja – gondolatok Gyenyisz Macujev zongorakoncertje kapcsán

2021.11.08. 13:20
Ajánlom
A zongorairodalom különlegességeit tárta a közönség elé Gyenyisz Macujev november 4-én, a Müpában tartott koncertjén. A világhírű zongorista két klasszikus szonáta után a romantika költészet ihlette műveiből válogatott.

Bár az elmúlt években jó néhányszor hallottam Gyenyisz Macujevet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben zongorázni, legutóbb éppen tíz éve, a Liszt bicentenárium alkalmából adott koncertjéről írtam, amikor is a két zongoraversenyt és a Haláltáncot játszotta az Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével. Erőteljes, meghatározó élmény volt, ami igencsak megalapozta kettőnk „viszonyát”.

Mérce lett, amiben természetesen az előadó személyiségének, Liszt zenéjének és a számomra is különleges alkalomnak egyaránt döntő szerepe volt.

Még egy koncert emléke igazán meghatározó, amit szinte napra pontosan egy éve adott Budapesten, Csajkovszkij „Nagy” zongoraszonátája (G-dúr, Op. 37) mellett például két Beethoven-szonátát is játszott, a Vihart (Op. 31. d-moll), és a kései Asz-dúr szonátát (Op. 110).

Mupa211104_GyenyiszMacujev_c_PosztosJanos1-104300.jpg

Gyenyisz Macujev (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Attól a pillanattól kezdve, hogy szembesültem vele, milyen programmal is készül az idei novemberi estére Gyenyisz Macujev, valamiféle, az említett két koncert összegzéseként értelmezhető élményre vártam/vágytam, nem tagadom, kissé türelmetlenül. Macujev tehetsége és sokoldalúsága régóta nyilvánvaló. Ennek igazolásához nem feltétlenül szükséges koncerttermeket látogatni, annyiféle platformon lehetséges zenét hallgatni, mégis – főleg ebben a mostani, lassan két éve tartó speciális helyzetben – újra és újra rádöbbenhetünk: mennyire más egy ilyen találkozás,

milyen elengedhetetlen a személyes jelenlét ahhoz, hogy a zenehallgatás ne csak a világból való kilépés legyen, hanem egyúttal egy másik világba való átjutás,

és az abban való alapos elmélyülés is. Macujev koncertjei számomra minden esetben tartogatnak ilyen átlépést. Atmoszférateremtő képessége egyedülálló. Még akkor is meggyőz és magával ragad, ha nem minden tetszik egyértelműen abból, amit létrehoz. Saját hagyományaihoz híven olyan komplex és sokrétű anyagot állított össze erre az alkalomra is, amely a legtöbbeknek – legyen az illető előadóművész vagy zenehallgató – elegendő lehet akár két estére,

miközben mégsem mondhatjuk azt, hogy Macujev csak azzal tarol, hogy lehetetlennek tűnő vállalkozásokkal vonja magára a figyelmet.

A legmegdöbbentőbb benne az, hogy képes átlátni, összefűzni, egyben tartani egy olyan hatalmas anyagot, mint amilyen ez a mostani is; úgy interpretálni, hogy keményen megdolgoztat ugyan, de még véletlenül sem válik terhessé, sokká. Ebben, úgy érzem, nagy szerepe van annak, hogy Macujev egyre inkább tolódik az olyan művek, kompozíciók irányába, mint például az est nyitányaként megszólaltatott Esz-dúr szonáta Joseph Haydntől,

amiben nemcsak a grandiózusságot, az erőt képes megmutatni a zongorista, hanem a finom líraiság, a humor kerül előtérbe, és ahol a játéknak is igen fontos szerepe van – gondolok itt most a gyermeki lélek önfeledt tevékenységére.

Érdekes, hogy két olyan szonátával nyitott Macujev, amelyek az egyes életműveket tekintve utolsók – és egyúttal talán legfontosabbnak véltek is –, s mégis szinte fényévnyi távolságra vannak egymástól, hihetetlen erős kontrasztot alkotva a koncert első felében. A Haydn-mű után Beethoven Op. 111-es c-moll szonátája következett, amely önmagában is nagyon ellentmondásos, a mű két tétele egymástól nagyon távol eső, zenei karakterük teljesen eltérő. Az első tétel küzdő, ráeszmélő, szinte dühös jellege engem – és nyilván nemcsak engem – a Pathetique szonáta első tételére emlékeztet. Mintha annak lenne egy továbbfejlesztett, megújult, igazán kiteljesedett változata, s ez az anyag kifejezetten jól áll Macujevnek, ebben semmi meglepő nincs, hiszen

itt kidomborodhat az az erő és energia, ami fizikai sajátosságaiból és habitusából természetesen adódik.

De ugyanolyan meggyőző volt a második, éteri tétel is, ami érzésem szerint sokkal fontosabbnak bizonyult mind az előadó, mind pedig az est – főleg annak második része – és a hallgatóság szempontjából is.

Mupa211104_GyenyiszMacujev_c_PosztosJanos2-105559.jpg

Gyenyisz Macujev (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Beethoven szonátái többek közt azért különlegesek, mert történeteket mesélnek el, és ez bizonyára összefügg azzal, hogyan is álltak össze ezek a kompozíciók: Beethoven közismert dalokból, az utcai kintornások dallamaiból, témáiból is rendszeresen merített. Az első tételben megjelenő zenei anyag számomra elsősorban a profán világban megélt folyamatos, ismétlődő küzdést és harcot jeleníti meg, míg a második tételben

egy egyszerűnek tűnő alaptéma fejlődik szép fokozatosan egy rendkívül összetett, galaktikus méretű mesévé, amelyben minden mozzanat mintha valamiféle időn túliságot készítene elő.

Csengery Kristóf is említi a koncert brosúrájába írt remek szövegében, hogy Chopin balladáinak hátterében a korszak nagy lengyel költőjének, Adam Mickiewicznek a versei, az azok olvasása közben átélt élmény állhat, s bár azt is hozzáteszi, hogy ezt a kapcsolatot nehéz lenne konkrétan igazolni, én kifejezetten szeretnék hinni benne, hogy létezik. Már csak azért is, mert Macujev az est második részébe

három olyan szerzőtől választott nem akármilyen darabokat, akiknek zenéjében a költészet hatása, a költőiség hihetetlen erővel van jelen,

és akiknek a munkássága érzésem szerint lelki alkatukból fakadóan is szervesen összekapcsolódik, s akikre ráadásul mind nagy-nagy hatást gyakorolt Beethoven, bizonyára az ő utolsó szonátája is, amelynek hangjai még a szünet után is ott motoszkáltak a fejemben.

Chopin f-moll balladája, és az azután következő két Schubert-impromptu (Op. 90. 2. Esz-dúr, 3. Gesz-dúr) olyan művek, melyek kifejezetten a vándorlás, a természet- és erdőjárás közben átélt szemlélődésre, rácsodálkozásra emlékeztetnek – ezek hallgatása közben döbbentem rá ismét, hogy Macujevnek milyen jól áll és jót tesz, ha lírikus, balladisztikus darabokat játszik. Másrészt arra is, hogy mennyire tudatos részéről már a darabválasztás, hogy a lehető legizgalmasabb utakon vezesse el a hallgatóságot arra a területre, ahol egy újabb összegzésnek kell következnie, ami ebben az esetben nem volt más, mint Liszt Ferenc h-moll szonátája.

Mupa211104_GyenyiszMacujev_c_PosztosJanos3-105615.jpg

Gyenyisz Macujev (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Ahogy a Beethoven-szonáta, ez a darab is egyszerre összegzése az adott életmű egy bizonyos szakaszának, és ugyanakkor magának a műfajnak is, miközben nyilvánvaló mindkettőben a teljesen rendhagyó formai jelleg. Tudjuk, hogy

még évtizedekkel a létrejöttük után is sokan – még olyan zeneszerzők is, mint Brahms vagy Bartók – érthetetlennek titulálták őket,

és mindennek köszönhetően körbelengi az említett darabokat valamiféle mitikusság. Élőben még soha nem hallottam Gyenyisz Macujev előadásában a h-moll szonátát, felvételen már igen, és talán ez az a darab, amit a legtöbb különféle előadótól hallottam már a komolyzenei repertoárból. Kétségtelenül fantasztikus összegzése és lezárása volt ez a hivatalosan meghirdetett programnak – a középső, Andante tétel kifejezetten érzéki, és ahol kell, lángoló volt –, de azt is hozzá kell tennem, hogy szerintem nem Macujev az az előadó, aki a legkiegyensúlyozottabb és -kifinomultabb módon szólaltja meg ezt a rendkívül összetett zenét. Amellett, hogy elképesztő erő van a játékában, ami ebben a darabban persze nagyszerűen érvényesülhet is,

néhol indokolatlanul széttagolja a kifejezetten egybetartozó, szövetszerűen összekapcsolódni hivatott egységeket, és nem éppen az utasításoknak megfelelő dinamikával játszik bizonyos részeket,

önösen kezeli az anyagot, ami a darab aktuális előadásának szerkezetét, érzésem szerint, időnként erősen megingatja. Természetesen az előadónak szabad keze van, és mindaz, ami a kottában szerepel, a zongorista személyiségén át érvényesül – ráadásul ennek a szonátának az esetében az időbeli távolság miatt még arra sincs lehetőségünk, hogy a szerzője vagy az első hivatalos bemutatón játszó Hans von Bülow előadásában meghallgathassuk –, mégis azt hiszem, vannak jelzések, amiket nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Ráadásként Macujev többek közt Chopint és egy Grieg-átiratot is játszott, tovább mélyítve a finom lírai anyagot, s egyúttal nyugvópontra is juttatva hallgatóit egy több mint kétórás zenei vándorlás végén.

Fejléckép: Gyenyisz Macujev (fotó: Posztós János / Müpa)

Liszt és jazz

Kapcsolódó

Liszt és jazz

Káprázatos – talán ez a szó illik legjobban Gyenyisz Macujev teljesítményére. A ráadásszámokat hallgatva már-már félelem fogott el: hátha váratlanul kigyullad a zongora, kibukkan belőle Mephisto, s azt mondja a művésznek: elég! Lejárt a szerződés, tessék sürgősen velem jönni!

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Könyv

„Tökéletlen csaknem az alapjaiig” – Könyvek, amelyeket megbántak íróik

Kit kellett megölnie Sir Arthur Conan Doyle-nak, hogy végre nyugodtan írhasson? Miért tagadta meg főműveit Lev Tolsztoj? Mitől borzong Krasznahorkai László?
Vizuál

Látványos magyar sci-fi érkezik a mozikba márciusban

A 129 című film történelmet ír azzal, hogy az első olyan magyar sci-fi , amelynek szinte minden jelenetében látványos CGI elemeket láthatunk, kizárólag magyar szakemberek munkája nyomán. A neves színészgárdával készült alkotás március elején debütál.
Tánc

Ifjú tehetségek nyertek felvételt a Magyar Táncművészeti Egyetemre

Több mint 90 gyermek és szüleik részvételével zajlott januárban a Magyar Táncművészeti Egyetem felvételije a felsőfokú táncművészképzés előkészítőjére klasszikus balettművész, valamint a moderntánc és színházi tánc szakirányra.
Színház

Tabudöngető előadások érkeznek Szabadkáról a Bethlen Téri Színházba

A Kosztolányi Dezső Színház két Urbán András-rendezést és egy friss Hegymegi Máté-előadást hoz magával a VII. kerületi teátrum 11. Vendégváró Fesztiváljára. A felkavarónak ígérkező produkciókat február 17-19. között láthatják az érdeklődők.
Színház

Szabálytalan utak szabadsága – beszélgetés Pelsőczy Rékával és Vajdai Vilmossal

Pelsőczy Réka és Vajdai Vilmos pályájuk kezdete óta, megszakítás nélkül a Katona József Színház tagjai, akiket rendezőként és színművészként is, egyaránt jegyez a szakma és a nagyközönség. A két művésszel a Katona első évtizede kapcsán beszélgettünk.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Klasszikus kritika

Dekonstruált dalok

Két egymás utáni napon, január 20-án és 21-én is olyan koncertre került sor a BMC Könyvtárában, amely a dal műfajának modern-kortárs utóéletével, feldolgozásaival foglalkozott.
Klasszikus gyász

Elhunyt Kertész Lajos zongoraművész

A Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola és a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Zenetanárképző Intézetének tanárát, Kertész Lajos zongoraművészt, református teológust életének 98. évében érte a halál.
Klasszikus hír

Visszavon egy zeneelméleti könyvet az MMA Kiadó a fordítási hibák miatt

Roger Scruton A zenéről című kötetének fordításáról Tornyai Péter zeneszerző közölt kritikát, az észrevételek hatására a kiadó visszavonja és felülvizsgálja a kötetet.
Klasszikus magazin

A játéktól az áhítatig – Francis Poulencre emlékezünk

Hatvan éve hunyt el Francis Poulenc zeneszerző, a Hatok csoport tagja, aki sokáig vidám, szellemes vagy éppen frivol műveivel hívta fel magára a figyelmet, ám pályája második szakaszában a vallási témájú alkotások váltak uralkodóvá.
Klasszikus ajánló

Túlvilági utazás a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával

Három 19. századi zenemű szerepel a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának és vezető karmesterüknek, Riccardo Frizzának február 8-i koncertműsorán, melyek mindegyike gyönyörű dallamokkal szól az elmúlásról.