Bár az elmúlt években jó néhányszor hallottam Gyenyisz Macujevet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben zongorázni, legutóbb éppen tíz éve, a Liszt bicentenárium alkalmából adott koncertjéről írtam, amikor is a két zongoraversenyt és a Haláltáncot játszotta az Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével. Erőteljes, meghatározó élmény volt, ami igencsak megalapozta kettőnk „viszonyát”.

Még egy koncert emléke igazán meghatározó, amit szinte napra pontosan egy éve adott Budapesten, Csajkovszkij „Nagy” zongoraszonátája (G-dúr, Op. 37) mellett például két Beethoven-szonátát is játszott, a Vihart (Op. 31. d-moll), és a kései Asz-dúr szonátát (Op. 110).

Attól a pillanattól kezdve, hogy szembesültem vele, milyen programmal is készül az idei novemberi estére Gyenyisz Macujev, valamiféle, az említett két koncert összegzéseként értelmezhető élményre vártam/vágytam, nem tagadom, kissé türelmetlenül. Macujev tehetsége és sokoldalúsága régóta nyilvánvaló. Ennek igazolásához nem feltétlenül szükséges koncerttermeket látogatni, annyiféle platformon lehetséges zenét hallgatni, mégis – főleg ebben a mostani, lassan két éve tartó speciális helyzetben – újra és újra rádöbbenhetünk: mennyire más egy ilyen találkozás,

és az abban való alapos elmélyülés is. Macujev koncertjei számomra minden esetben tartogatnak ilyen átlépést. Atmoszférateremtő képessége egyedülálló. Még akkor is meggyőz és magával ragad, ha nem minden tetszik egyértelműen abból, amit létrehoz. Saját hagyományaihoz híven olyan komplex és sokrétű anyagot állított össze erre az alkalomra is, amely a legtöbbeknek – legyen az illető előadóművész vagy zenehallgató – elegendő lehet akár két estére,

A legmegdöbbentőbb benne az, hogy képes átlátni, összefűzni, egyben tartani egy olyan hatalmas anyagot, mint amilyen ez a mostani is; úgy interpretálni, hogy keményen megdolgoztat ugyan, de még véletlenül sem válik terhessé, sokká. Ebben, úgy érzem, nagy szerepe van annak, hogy Macujev egyre inkább tolódik az olyan művek, kompozíciók irányába, mint például az est nyitányaként megszólaltatott Esz-dúr szonáta Joseph Haydntől,

Érdekes, hogy két olyan szonátával nyitott Macujev, amelyek az egyes életműveket tekintve utolsók – és egyúttal talán legfontosabbnak véltek is –, s mégis szinte fényévnyi távolságra vannak egymástól, hihetetlen erős kontrasztot alkotva a koncert első felében. A Haydn-mű után Beethoven Op. 111-es c-moll szonátája következett, amely önmagában is nagyon ellentmondásos, a mű két tétele egymástól nagyon távol eső, zenei karakterük teljesen eltérő. Az első tétel küzdő, ráeszmélő, szinte dühös jellege engem – és nyilván nemcsak engem – a Pathetique szonáta első tételére emlékeztet. Mintha annak lenne egy továbbfejlesztett, megújult, igazán kiteljesedett változata, s ez az anyag kifejezetten jól áll Macujevnek, ebben semmi meglepő nincs, hiszen

De ugyanolyan meggyőző volt a második, éteri tétel is, ami érzésem szerint sokkal fontosabbnak bizonyult mind az előadó, mind pedig az est – főleg annak második része – és a hallgatóság szempontjából is.

Beethoven szonátái többek közt azért különlegesek, mert történeteket mesélnek el, és ez bizonyára összefügg azzal, hogyan is álltak össze ezek a kompozíciók: Beethoven közismert dalokból, az utcai kintornások dallamaiból, témáiból is rendszeresen merített. Az első tételben megjelenő zenei anyag számomra elsősorban a profán világban megélt folyamatos, ismétlődő küzdést és harcot jeleníti meg, míg a második tételben

Csengery Kristóf is említi a koncert brosúrájába írt remek szövegében, hogy Chopin balladáinak hátterében a korszak nagy lengyel költőjének, Adam Mickiewicznek a versei, az azok olvasása közben átélt élmény állhat, s bár azt is hozzáteszi, hogy ezt a kapcsolatot nehéz lenne konkrétan igazolni, én kifejezetten szeretnék hinni benne, hogy létezik. Már csak azért is, mert Macujev az est második részébe

és akiknek a munkássága érzésem szerint lelki alkatukból fakadóan is szervesen összekapcsolódik, s akikre ráadásul mind nagy-nagy hatást gyakorolt Beethoven, bizonyára az ő utolsó szonátája is, amelynek hangjai még a szünet után is ott motoszkáltak a fejemben.

Chopin f-moll balladája, és az azután következő két Schubert-impromptu (Op. 90. 2. Esz-dúr, 3. Gesz-dúr) olyan művek, melyek kifejezetten a vándorlás, a természet- és erdőjárás közben átélt szemlélődésre, rácsodálkozásra emlékeztetnek – ezek hallgatása közben döbbentem rá ismét, hogy Macujevnek milyen jól áll és jót tesz, ha lírikus, balladisztikus darabokat játszik. Másrészt arra is, hogy mennyire tudatos részéről már a darabválasztás, hogy a lehető legizgalmasabb utakon vezesse el a hallgatóságot arra a területre, ahol egy újabb összegzésnek kell következnie, ami ebben az esetben nem volt más, mint Liszt Ferenc h-moll szonátája.

Ahogy a Beethoven-szonáta, ez a darab is egyszerre összegzése az adott életmű egy bizonyos szakaszának, és ugyanakkor magának a műfajnak is, miközben nyilvánvaló mindkettőben a teljesen rendhagyó formai jelleg. Tudjuk, hogy

és mindennek köszönhetően körbelengi az említett darabokat valamiféle mitikusság. Élőben még soha nem hallottam Gyenyisz Macujev előadásában a h-moll szonátát, felvételen már igen, és talán ez az a darab, amit a legtöbb különféle előadótól hallottam már a komolyzenei repertoárból. Kétségtelenül fantasztikus összegzése és lezárása volt ez a hivatalosan meghirdetett programnak – a középső, Andante tétel kifejezetten érzéki, és ahol kell, lángoló volt –, de azt is hozzá kell tennem, hogy szerintem nem Macujev az az előadó, aki a legkiegyensúlyozottabb és -kifinomultabb módon szólaltja meg ezt a rendkívül összetett zenét. Amellett, hogy elképesztő erő van a játékában, ami ebben a darabban persze nagyszerűen érvényesülhet is,

önösen kezeli az anyagot, ami a darab aktuális előadásának szerkezetét, érzésem szerint, időnként erősen megingatja. Természetesen az előadónak szabad keze van, és mindaz, ami a kottában szerepel, a zongorista személyiségén át érvényesül – ráadásul ennek a szonátának az esetében az időbeli távolság miatt még arra sincs lehetőségünk, hogy a szerzője vagy az első hivatalos bemutatón játszó Hans von Bülow előadásában meghallgathassuk –, mégis azt hiszem, vannak jelzések, amiket nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Ráadásként Macujev többek közt Chopint és egy Grieg-átiratot is játszott, tovább mélyítve a finom lírai anyagot, s egyúttal nyugvópontra is juttatva hallgatóit egy több mint kétórás zenei vándorlás végén.

Fejléckép: Gyenyisz Macujev (fotó: Posztós János / Müpa)