Klasszikus

Egy vándorlás epilógja – gondolatok Gyenyisz Macujev zongorakoncertje kapcsán

2021.11.08. 13:20
Ajánlom
A zongorairodalom különlegességeit tárta a közönség elé Gyenyisz Macujev november 4-én, a Müpában tartott koncertjén. A világhírű zongorista két klasszikus szonáta után a romantika költészet ihlette műveiből válogatott.

Bár az elmúlt években jó néhányszor hallottam Gyenyisz Macujevet a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben zongorázni, legutóbb éppen tíz éve, a Liszt bicentenárium alkalmából adott koncertjéről írtam, amikor is a két zongoraversenyt és a Haláltáncot játszotta az Óbudai Danubia Zenekar közreműködésével. Erőteljes, meghatározó élmény volt, ami igencsak megalapozta kettőnk „viszonyát”.

Mérce lett, amiben természetesen az előadó személyiségének, Liszt zenéjének és a számomra is különleges alkalomnak egyaránt döntő szerepe volt.

Még egy koncert emléke igazán meghatározó, amit szinte napra pontosan egy éve adott Budapesten, Csajkovszkij „Nagy” zongoraszonátája (G-dúr, Op. 37) mellett például két Beethoven-szonátát is játszott, a Vihart (Op. 31. d-moll), és a kései Asz-dúr szonátát (Op. 110).

Mupa211104_GyenyiszMacujev_c_PosztosJanos1-104300.jpg

Gyenyisz Macujev (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Attól a pillanattól kezdve, hogy szembesültem vele, milyen programmal is készül az idei novemberi estére Gyenyisz Macujev, valamiféle, az említett két koncert összegzéseként értelmezhető élményre vártam/vágytam, nem tagadom, kissé türelmetlenül. Macujev tehetsége és sokoldalúsága régóta nyilvánvaló. Ennek igazolásához nem feltétlenül szükséges koncerttermeket látogatni, annyiféle platformon lehetséges zenét hallgatni, mégis – főleg ebben a mostani, lassan két éve tartó speciális helyzetben – újra és újra rádöbbenhetünk: mennyire más egy ilyen találkozás,

milyen elengedhetetlen a személyes jelenlét ahhoz, hogy a zenehallgatás ne csak a világból való kilépés legyen, hanem egyúttal egy másik világba való átjutás,

és az abban való alapos elmélyülés is. Macujev koncertjei számomra minden esetben tartogatnak ilyen átlépést. Atmoszférateremtő képessége egyedülálló. Még akkor is meggyőz és magával ragad, ha nem minden tetszik egyértelműen abból, amit létrehoz. Saját hagyományaihoz híven olyan komplex és sokrétű anyagot állított össze erre az alkalomra is, amely a legtöbbeknek – legyen az illető előadóművész vagy zenehallgató – elegendő lehet akár két estére,

miközben mégsem mondhatjuk azt, hogy Macujev csak azzal tarol, hogy lehetetlennek tűnő vállalkozásokkal vonja magára a figyelmet.

A legmegdöbbentőbb benne az, hogy képes átlátni, összefűzni, egyben tartani egy olyan hatalmas anyagot, mint amilyen ez a mostani is; úgy interpretálni, hogy keményen megdolgoztat ugyan, de még véletlenül sem válik terhessé, sokká. Ebben, úgy érzem, nagy szerepe van annak, hogy Macujev egyre inkább tolódik az olyan művek, kompozíciók irányába, mint például az est nyitányaként megszólaltatott Esz-dúr szonáta Joseph Haydntől,

amiben nemcsak a grandiózusságot, az erőt képes megmutatni a zongorista, hanem a finom líraiság, a humor kerül előtérbe, és ahol a játéknak is igen fontos szerepe van – gondolok itt most a gyermeki lélek önfeledt tevékenységére.

Érdekes, hogy két olyan szonátával nyitott Macujev, amelyek az egyes életműveket tekintve utolsók – és egyúttal talán legfontosabbnak véltek is –, s mégis szinte fényévnyi távolságra vannak egymástól, hihetetlen erős kontrasztot alkotva a koncert első felében. A Haydn-mű után Beethoven Op. 111-es c-moll szonátája következett, amely önmagában is nagyon ellentmondásos, a mű két tétele egymástól nagyon távol eső, zenei karakterük teljesen eltérő. Az első tétel küzdő, ráeszmélő, szinte dühös jellege engem – és nyilván nemcsak engem – a Pathetique szonáta első tételére emlékeztet. Mintha annak lenne egy továbbfejlesztett, megújult, igazán kiteljesedett változata, s ez az anyag kifejezetten jól áll Macujevnek, ebben semmi meglepő nincs, hiszen

itt kidomborodhat az az erő és energia, ami fizikai sajátosságaiból és habitusából természetesen adódik.

De ugyanolyan meggyőző volt a második, éteri tétel is, ami érzésem szerint sokkal fontosabbnak bizonyult mind az előadó, mind pedig az est – főleg annak második része – és a hallgatóság szempontjából is.

Mupa211104_GyenyiszMacujev_c_PosztosJanos2-105559.jpg

Gyenyisz Macujev (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Beethoven szonátái többek közt azért különlegesek, mert történeteket mesélnek el, és ez bizonyára összefügg azzal, hogyan is álltak össze ezek a kompozíciók: Beethoven közismert dalokból, az utcai kintornások dallamaiból, témáiból is rendszeresen merített. Az első tételben megjelenő zenei anyag számomra elsősorban a profán világban megélt folyamatos, ismétlődő küzdést és harcot jeleníti meg, míg a második tételben

egy egyszerűnek tűnő alaptéma fejlődik szép fokozatosan egy rendkívül összetett, galaktikus méretű mesévé, amelyben minden mozzanat mintha valamiféle időn túliságot készítene elő.

Csengery Kristóf is említi a koncert brosúrájába írt remek szövegében, hogy Chopin balladáinak hátterében a korszak nagy lengyel költőjének, Adam Mickiewicznek a versei, az azok olvasása közben átélt élmény állhat, s bár azt is hozzáteszi, hogy ezt a kapcsolatot nehéz lenne konkrétan igazolni, én kifejezetten szeretnék hinni benne, hogy létezik. Már csak azért is, mert Macujev az est második részébe

három olyan szerzőtől választott nem akármilyen darabokat, akiknek zenéjében a költészet hatása, a költőiség hihetetlen erővel van jelen,

és akiknek a munkássága érzésem szerint lelki alkatukból fakadóan is szervesen összekapcsolódik, s akikre ráadásul mind nagy-nagy hatást gyakorolt Beethoven, bizonyára az ő utolsó szonátája is, amelynek hangjai még a szünet után is ott motoszkáltak a fejemben.

Chopin f-moll balladája, és az azután következő két Schubert-impromptu (Op. 90. 2. Esz-dúr, 3. Gesz-dúr) olyan művek, melyek kifejezetten a vándorlás, a természet- és erdőjárás közben átélt szemlélődésre, rácsodálkozásra emlékeztetnek – ezek hallgatása közben döbbentem rá ismét, hogy Macujevnek milyen jól áll és jót tesz, ha lírikus, balladisztikus darabokat játszik. Másrészt arra is, hogy mennyire tudatos részéről már a darabválasztás, hogy a lehető legizgalmasabb utakon vezesse el a hallgatóságot arra a területre, ahol egy újabb összegzésnek kell következnie, ami ebben az esetben nem volt más, mint Liszt Ferenc h-moll szonátája.

Mupa211104_GyenyiszMacujev_c_PosztosJanos3-105615.jpg

Gyenyisz Macujev (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)

Ahogy a Beethoven-szonáta, ez a darab is egyszerre összegzése az adott életmű egy bizonyos szakaszának, és ugyanakkor magának a műfajnak is, miközben nyilvánvaló mindkettőben a teljesen rendhagyó formai jelleg. Tudjuk, hogy

még évtizedekkel a létrejöttük után is sokan – még olyan zeneszerzők is, mint Brahms vagy Bartók – érthetetlennek titulálták őket,

és mindennek köszönhetően körbelengi az említett darabokat valamiféle mitikusság. Élőben még soha nem hallottam Gyenyisz Macujev előadásában a h-moll szonátát, felvételen már igen, és talán ez az a darab, amit a legtöbb különféle előadótól hallottam már a komolyzenei repertoárból. Kétségtelenül fantasztikus összegzése és lezárása volt ez a hivatalosan meghirdetett programnak – a középső, Andante tétel kifejezetten érzéki, és ahol kell, lángoló volt –, de azt is hozzá kell tennem, hogy szerintem nem Macujev az az előadó, aki a legkiegyensúlyozottabb és -kifinomultabb módon szólaltja meg ezt a rendkívül összetett zenét. Amellett, hogy elképesztő erő van a játékában, ami ebben a darabban persze nagyszerűen érvényesülhet is,

néhol indokolatlanul széttagolja a kifejezetten egybetartozó, szövetszerűen összekapcsolódni hivatott egységeket, és nem éppen az utasításoknak megfelelő dinamikával játszik bizonyos részeket,

önösen kezeli az anyagot, ami a darab aktuális előadásának szerkezetét, érzésem szerint, időnként erősen megingatja. Természetesen az előadónak szabad keze van, és mindaz, ami a kottában szerepel, a zongorista személyiségén át érvényesül – ráadásul ennek a szonátának az esetében az időbeli távolság miatt még arra sincs lehetőségünk, hogy a szerzője vagy az első hivatalos bemutatón játszó Hans von Bülow előadásában meghallgathassuk –, mégis azt hiszem, vannak jelzések, amiket nem érdemes figyelmen kívül hagyni.

Ráadásként Macujev többek közt Chopint és egy Grieg-átiratot is játszott, tovább mélyítve a finom lírai anyagot, s egyúttal nyugvópontra is juttatva hallgatóit egy több mint kétórás zenei vándorlás végén.

Fejléckép: Gyenyisz Macujev (fotó: Posztós János / Müpa)

Liszt és jazz

Kapcsolódó

Liszt és jazz

Káprázatos – talán ez a szó illik legjobban Gyenyisz Macujev teljesítményére. A ráadásszámokat hallgatva már-már félelem fogott el: hátha váratlanul kigyullad a zongora, kibukkan belőle Mephisto, s azt mondja a művésznek: elég! Lejárt a szerződés, tessék sürgősen velem jönni!

Programkereső

Legolvasottabb

Zenés színház

Polyák Lilla 20 év után távozik a Madách Színházból

A színésznő a hírt Facebook-oldalán jelentette be, köszönetet mondva a színház dolgozóinak az eddigi közös munkáért.
Színház

Wunderlich Józsefet két hétre felfüggesztette a Vígszínház

Ahogyan beszámoltunk róla, Wunderlich József a múlt héten többször is nyilvános Facebook-posztban kritizálta a Vígszínház vezetőségét, bírálta a Covid-ellenes intézkedéseket, illetve egy kolléganőjével szembeni bánásmódot. A színház belső vizsgálat lefolytatása mellett döntött.
Zenés színház

A mitológiai szörnyek valósága

Eötvös Péter-ősbemutatót tartott a Berlini Állami Opera. A zeneszerző Sleepless című opera-balladája Jon Fosse Trilógiája alapján készült, Mundruczó Kornél állította színpadra.
Klasszikus

Magnificat, az örömteli várakozás himnusza

Számos zeneszerzőt megihletett a bibliai szövegre épült keresztény himnusz, a Magnificat, mely hagyományosan az adventi várakozás során szokott elhangozni.
Színház

„Az operettek a szüleim, a musicalek pedig a férjeim” – 90 éve született Galambos Erzsi

Balerinának készült, az operettek és musicalek koronázatlan királynője lett. Már gyerekkorában megtalálták a kisebb szerepek, később pedig olyan színészlegendákkal lépett színpadra, mint Somlay Artúr, Básti Lajos, Latabár Kálmán vagy Honthy Hanna. 1931. december 5-én született Galambos Erzsi.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Klasszikus interjú

„Fontos, hogy ismét közel kerüljünk a közönséghez” – Beszélgetés Dinyés Somával

December 16-án családjával ad koncertet az Óbudai Társaskörben Dinyés Soma, akit régizenei munkásságáról és karnagyi tevékenységéről is sokan ismernek. A művész a koncert kiinduló ötlete mellett az utánpótlás-nevelés kérdéseiről és a kóruséneklés fontosságáról is mesélt
Klasszikus magazin

Magnificat, az örömteli várakozás himnusza

Számos zeneszerzőt megihletett a bibliai szövegre épült keresztény himnusz, a Magnificat, mely hagyományosan az adventi várakozás során szokott elhangozni.
Klasszikus magazin

Bach és a létezés szakrális matematikája

Milyen zeneeszmény vezette Johann Sebastian Bachot odáig, hogy saját és Isten nevét egyetlen ütemben rejtse el a kottában? A lipcsei zeneszerzőt gyakran emeljük a legmagasabb piedesztálra, miközben merőben máshogy gondolkodott a zenéről, mint ahogy mi tesszük. Nem öncélú önkifejezésnek tartotta, hanem egy magasabb igazság keresésének.
Klasszikus ajánló

Decemberi kanapékoncertek a Bécsi Filharmonikusokkal

A koronavírus miatti lezárás következtében a Bécsi Filharmonikusok idén télen sem tud közönség előtt játszani, ezért az emberek otthonába viszi el a muzsikát.
Klasszikus interjú

„A zene az egészséges mentális lét kulcsa” – beszélgetés Hollerung Gáborral

Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész karmesterrel, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezető zeneigazgatójával beszélgettünk zenei pályájának alakulásáról, a zenekar sikereiről, valamint a fiatal generáció zenei neveléséről.