Pirosbetűs ünnep a hazai régizene-kedvelők számára, ha olyan formátumú előadók érkeznek vendégszerepelni, mint az idén hetvenhetedik életévét betöltő William Christie, aki több mint három évtizede alapított együttesével, a Les Arts Florissants-nal a historikus előadásmód legnagyobb mesterei közé tartozik.

Legújabb, budapesti vendégszereplésük azonban nem csupán egy technikai finomságokat nagy szakértelemmel vizsgáló, szűk hozzáértő réteg számára jelentett élményt, Händel pompás muzsikája érzékeny és magával ragadó előadásban hangzott el.

A Partenope az ókori keretek ellenére tisztán magánéleti konfliktussal foglalkozik, a benne szereplő csatát is a szerelmi szál motiválja. A cumae-i herceg, Emilio, azért támadja meg a nápolyi királynő birodalmát, mert az asszony visszautasította szerelmét. A libretto a maga korában nagyon népszerű volt, több szerző is megzenésítette, habár jelentős kritikában is részesült a túl frivolnak mondott cselekmény miatt. A vígoperákban is gyakran felbukkanó álöltözet-motívum mellett a sok titkolózás, cselszövés is a darab kevésbé komoly oldalát erősíti. Nem is beszélve a pikáns befejezésről, a férfiruhába öltözött Rosmira végső leleplezéséről;

Ha azonban megkapargatjuk a felszínt, láthatjuk, mennyivel többről van szó, mint puszta szerelmi civakodásokról.

aki még arra is képes, hogy seregeit amazonként maga vezesse, valamint a férfiruhában, Eurimene néven hűtlen kedvese nyomába eredő Rosmira, aki nem csupán harcol a csatában, de csavaros eszével végül eléri, hogy mindenki megfelelő párra találhasson. Velük szemben a Partenopéért epekedő Armindo passzív figura, arra is csak hosszas noszogatás után hajlandó, hogy egyáltalán szerelmet valljon a királynőnek (bár a Müpában rendezett előadáson a szerepet kontratenor énekelte, a 18. századi ősbemutatón a szólamot énekesnő szólaltatta meg – ahogyan egy néhány évvel ezelőtti lemezfelvételen is, Baráth Emőke személyében). A harcba szálló Emilio tipikus vígoperai karakter: hőzöng, csetlik-botlik, de egy pillanatra sem lehet komolyan venni.

Arsace figurája már érdekesebb, első ránézésre a barokk gondolkodás szerint ő a tipikus negatív példa, az állhatatlan férfi, aki ahelyett, hogy kitartana kedvese (a csupa pozitív tulajdonsággal rendelkező, hűséges, kitartó, okos és érzékeny Rosmira) mellett, képtelen ellenállni a női szépség varázsának, és menyasszonyát elhagyva a királynőnek kezd udvarolni. Létezik azonban még egy jellemző barokk téma, aminek nézőpontjából Arsace figuráját másként értelmezhetjük:

A férfi vívódik, gyötrődik a két nő közötti választás kényszerétől, a legösszetettebb lelki történések őbenne mennek végbe.

A félig szcenírozott előadás néhány jelzésszerű díszletelemmel, jelenkori, semleges hatású jelmezekkel (Jean-Luc Taillefert munkáival) és Sophie Daneman kevés eszközzel is sokat mondó rendezői megoldásaival került színre. A Müpa nagy mérete ellenére is intimnek ható terében jól érvényesültek azok a finom gesztusok, apró jelzések, amelyek érzékenyen árnyalták a karaktereket. Partenope szertartásosan megy le a lépcsőn, Oronte segítségével, vagy indulatosan inti magához a kapitányát, netán határozottan és önállóan, egyedül közlekedik – apró különbségek, mégis jól festik a királynő pillanatnyi lelkiállapotát.

a fiatal énekesek rendelkeztek azzal a kifejezőerővel, ami szükséges egy pillantás pontos irányításához és jelentőségteljességéhez.

A vokális teljesítmény élményszerűsége elsősorban nem annak volt köszönhető, hogy a szereplők különleges vagy nagy hangon szólaltak meg, inkább a kimunkált szólamformálás, a stílusismeret és a kontrollált hangszínhasználat tette emlékezetessé a hat művész produkcióját (ők a szintén William Christie alapította Le Jardin des Voix énekesakadémia résztvevői). A Partenope szerepét éneklő

különösen emlékezetes volt, mikor az erős királynő sebezhetőségét mutatta meg. A másik kiemelkedő produkció az Arsacét éneklő Hugh Cuttinghoz volt köthető, aki rugalmas és megbízható kontratenor hangon szólaltatta meg a férfi tépelődéseit. Helen Charlston mint Rosmira/Eurimene a szólama magasabb tartományában tűnt ki, emellett szinte folyamatos jelenlétével az előadás motorja lett. Az Armindót éneklő Alberto Miguélez Rouco inkább egyszerűségében volt emlékezetes; a két kisebb szerepben, mint Emilio és Ormonte, Jacob Lawrence és Matthieu Walendzik komikusi vénáját kamatoztathatta, egy-egy karakteres áriában.

Lenyűgöző volt az összhang William Christie és együttese között, úgy tűnt, mintha a zenészeket zsinórral kötötték volna a karmesterhez, de még ez sem lenne igaz, néha Christie-nek meg sem kellett mozdítania a kezét,

Nem véletlenül emeltem ki a pillantás szerepét, felemelő volt látni, hogy a legendás dirigens milyen őszinte mosollyal figyeli egy-egy énekes vagy hangszeres szólista produkcióját.

Barokk operákat hallgatva az ember gyakran arra eszmél rá, hogy nem is volt olyan sok ez az eltelt háromszáz év, az embereket már akkor is foglalkoztatták a nemi szerepek, a társadalmi elvárások, vizsgálták, mitől tipikus vagy éppen rendkívüli egy személyiség vagy az emberi kapcsolatok természete és az emberek közötti érzelmek is ismerősek lehetnek. Nagy öröm, hogy Händel operája olyan érzékeny és pontos előadásban szólalhatott meg, amely ezeket a kapcsolódási pontokat a közönség számára is érzékelhetővé tette.

Fejléckép: William Christie és a Les Arts Florissants (fotó: Nagy Attila / Müpa)