Gustav Mahler VIII. szimfóniája nem véletlenül viseli az „Ezrek” megjelölést. Ha ennyi előadót nem is, de igen nagyméretű apparátust igényel: megszólaltatásához nagyzenekar, nyolc énekes szólista, gyermekkar és két énekkar szükséges. Emiatt viszonylag ritkán szerepel műsoron, de ha egyszer előadják, az az amatőr kórista számára is rendkívüli élmény.
Aki még nem tapasztalta meg a közösségi zenélés örömét, talán el se tudja képzelni, milyen érzés, mikor az egyén hangja a többiekével egyesülve a világ egyik leghatalmasabb zeneművévé teljesedik ki.
Egy közel kilencven fős énekkarban, a Zuglói Filharmónia Szent István Oratóriumkórusában eltöltött tizennégy év alatt sokszor volt részem ilyen nagyszabású munkafolyamatban, de bármilyen nagy örömet is okoz egy-egy új mű megismerése és előadása, a kórusból alighanem egyikünk sem sejtette, Mahler VIII. szimfóniájával mekkora feladatot vállalunk magunkra.
Bár karnagyunk, Záborszky Kálmán, a Zuglói Filharmónia művészeit vezetője maga is vonzódik monumentális művekhez, ezúttal mégsem tőle származott az ötlet: kedves visszatérő vendégkarmesterünk, Antal Mátyás régi vágya volt, hogy dirigálhassa a művet, és ehhez együtteseinkben partnerre talált. Így a naptári év elején a pusztán a kórusrészekre szorítkozó, ám így is elég vaskos kottánk mellett egy meglepetés is várt minket, igencsak megnőtt a próbáink gyakorisága. Eddig is előfordult ugyan, hogy a koncertek közeledtével a heti egy próbánkból kettő (három, négy…) lett, arra azonban az utóbbi időben nem akadt példa, hogy hónapokon keresztül hetente kétszer járjunk a Columbus utcai zeneiskolába, ahol a kétórás próbát a bátor vállalkozók alkalmanként egy plusz óra gyakorlással is megfejelhették.
Aki esetleg kételkedett benne, hogy szükséges az ilyen hosszú felkészülés, azt Mahler gyorsan szerénységre tanította. Bár a kétrészes szimfóniának a középkori Szentlélek-himnuszra (Veni creator spiritus) íródott első tétele mindössze huszonöt perc, javarésze sokszólamú és bonyolult kórusrészeket tartalmaz, így a próbák nagyobbik részét ki is töltötte. A darab tanulását ráadásul két tényező is lassította, egyrészt március elején volt még egy koncertünk, és Bach János-passiója akkor is idő- és energiaigényes darab, ha valaki már énekelte korábban, másrészt a Mahler-szimfónia két kórusán a Nemzeti Énekkarral osztoztunk, és némi félreértés adódott a szólambeosztással kapcsolatban, aminek köszönhetően többeknek, jómagamat is beleértve, jutott némi extra tanulnivaló.
A szorgalmas kórustag persze nem hagyatkozik pusztán a próbákra, hanem igyekszik a szabadidejében is ismerkedni a művel. Bár a VIII. szimfóniából remek felvételek állnak rendelkezésre, gyorsan kiderült, hogy ezek legfeljebb összbenyomást nyújthatnak a műről, Mahler zenéjének monumentalitása (ő maga azt írta róla, hogy az egész Univerzum szólal meg benne) és rendkívüli összetettsége nem teszi lehetővé, hogy az emberre már hallgatás közben „ragadjon” valami a saját szólamából, főleg mivel a szólisták énekelnivalója mögött a kórus gyakran csak valamiféle nyüzsgő méhkasként hallatszik. Persze az internet korában már erre is gondoltak, több olyan oldal áll rendelkezésre, amelyen a kórusművek szólamokra bontva is meghallgathatók (jobb helyeken még a tempó is állítható), ezek a gyakorlóanyagok nagyon hasznosak egy-egy bonyolultabb részlet kitisztázásához, ha valakinek nincsen kéznél zongora, vagy a megfelelő billentyű megtalálása már önmagában túlságosan leköti a figyelmét.
A problémásabb helyek tisztázása után az ember mégis arra vágyik, hogy a zene logikájából kapjon el valamit, úgy mind a tanulás, mind az előadás egyszerűbb.
A darab azonban ilyen téren se adta könnyen magát, hosszú időre belegabalyodtunk az első tétel nyugtalan világába. Amikor végül muszáj volt áttérnünk a második tételre (tipikus jelenség: a kórus annyira koncentrál egy műnek a nehéz részére, hogy az egyszer csak jobban megy, mint a könnyebb), bekövetkezett a meglepetés: ennek áttetszőbb és éteribb hangzásában a visszatérő dallamok hirtelen értelmet nyertek. Mahler ugyanis rendkívül izgalmasan építette fel szimfóniáját, a már említett latin himnusz szövegére íródott első tételt nagy váltás követi, a második részben Goethe Faustjának zárójelenete, Faust mennybevétele szólal meg – németül. Az ismétlődő, de egészen más fényben felbukkanó zenei motívumoknak köszönhetően a két rész úgy viszonyul egymáshoz, mint az evilági és a túlvilági lét, ami itt még zavaros, nyugtalan, átláthatatlan, az odaát csodálatosan világossá válik és értelmet nyer, az élet nehézségei és bizonytalanságai után az ember a mennyei fényben láthatja meg a nagy összefüggéseket.
Ilyen gondolatokkal vártuk az első közös próbákat, amelyekre a saját zenekarunk mellett csatlakozott hozzánk a Nemzeti Énekkar, mivel Antal Mátyás évtizedeken át vezette az együttest, valamint a Hunyadi János és a Liszt Ferenc Általános Iskola Gyermekkara – no meg persze a szólisták, Kolonits Klára, Bódi Zsófia, Szalai Ágnes (szoprán), Szántó Andrea, Schöck Atala (alt), Varga Donát (tenor), Haja Zsolt (bariton), Kovács István (basszus).
Már maga az elhelyezkedés sem volt egyszerű, pedig a próbatermünk nem kicsi, ám ha az ember csak kürtből rögtön kilencet számol, a fafúvósok is vannak vagy húszan, és akkor még nem is beszéltünk az olyan különleges hangszerekről, mint a mandolin, vagy a különböző ütőhangszerek, akkor mindjárt más dimenzióban látja a teret. Ekkora tömegben lenni fizikailag is próbára teszi az embert, a terem levegőztetése is komoly feladatot jelentett, levegő nélkül meg, ugyebár, igen nehéz énekelni. A másik nehézséget a rettentő hangkavalkád okozta, a zsúfoltság miatt az ember rendszeresen nem azt az énekszólamot hallotta, amire be akart lépni, és gyakran magunkban kellett bedünnyögtünk egy-egy kezdést, hogy így találjunk kapaszkodót. Idővel az is kiderült, a zenekarban mikor ki játssza ugyanazt, mint amit mi éneklünk, ezek a szólamtalálkozások némiképp megnyugtatóan hatottak. Más helyeken a kottába egy-egy ütem fölé az abban hallható énekes szólista neve került – hiszen elég gyenge viszonyítási pontot jelent annyit látni ott, hogy „szoprán”, ha egyszer három is van belőlük.
A Müpába már azzal a tudattal érkeztünk a vasárnap reggeli főpróbára, hogy a koncert teltházas – nem véletlenül, ha hinni lehet a statisztikáknak, a darab ősbemutatója óta eltelt több mint száz évben mindössze nyolcadik alkalommal csendült fel Magyarországon.
Azért itt sem volt egyszerű elhelyezni a nagyjából négyszáz előadót, a mi kórusunk például olyan szűken állt, hogy az első sorban lévőknek vigyázniuk kellett, nehogy véletlenül egy kis egyensúlyvesztéssel a trombiták nyakába boruljanak. A gyerekek a felsőbb szinteken helyezkedtek el, az orgonaülésen és a karzatokon, egészen a második emeletig. Ahogy az lenni szokott, az idő elkezdett repülni, már vége a főpróbának, az ember hazamegy, aztán vissza, megigazítja a csillogó stóláját, vizet iszik, koncentrál, felsorakozik, és három hónap megfeszített munkája szűk másfél órányi extázisban oldódik föl. Egy utolsó tartott magas hang, amit már stressz nélkül lehet élvezni, aztán véget ér a kórus utolsó sora („das Ewig-Weibliche / zieht uns hinan” – „az Örök Asszonyi / vonz odafent”), és a zenekari záróütemekbe beleremegnek a falak is.
Ha a koncert gyorsan le is megy, a hatása kevésbé mulandó. Nemcsak az izgalmas pillanatok, a szólamtárs-barátokkal való összekacsintások, a közönség figyelme és lelkesedése marad meg, még ezen sorok írása közben is folyton elindulnak a fejemben a szimfónia különböző dallamai.
Mahler nem ereszt el egykönnyen.
Az Ezrek szimfóniája március 24-én hangzott el a Müpában. A koncertről lemaradóknak Bernstein és a Bécsi Filharmonikusok felvételét ajánljuk: