Koncertjének programja pedig olyan alaposan végiggondolt, s oly tudatosan felépített, hogy zenetudományi disszertációk sora kellene ahhoz, hogy a kiválasztott Bartók, Debussy és Liszt darabok kapcsolatrendszerét, rokonsági viszonyait, utalásait és egymással való kölcsönhatásait teljes mértékben feltárja. Zongorázásáról pedig még nem is beszéltünk.

Elsőként Bartók Mikrokozmoszának 6. füzetéből emelt ki hat tételt, melyek a keze alatt egyetlen hattételes ciklussá olvadtak össze, és az elemzőt a teljes koncertre ellátták munícióval: a Szabad változatok középrészének gyászos (lugubre) középrésze már előrevetítette Liszt Halálgondolájának kígyózó kíséretű hátborzongató dallamát, a Tört hangzatok váltakozva légies előadása Debussyt idézte, a Mese a kis légyről finom szellemessége a nem sokkal később hallott Jimbo bölcsődalához, a kis Debussy-lány posztó elefántjának altatójához kapcsolódott. A Kis másod- és nagy hetedhangközök földöntúli kromatikája a koncert második részében hallott Szabadban metafizikájára utalt előre, az Ostinato kristályosan áttetsző, kemény és csillogó interpretációja pedig Liszt Mefisztó-keringőjére mutatott rá. E hat tételt követte a Mikrokozmoszban található önálló ciklus, a Hat tánc bolgár ritmusban.

Biztosan lehetséges e Bartók-művek más felfogás, ízlés vagy zongorajáték szerinti előadása, művészileg és emberileg hitelesebb interpretációja azonban nehezen elképzelhető. A koncert első csúcspontja mégis Debussy Children’s Corner-ének varázslatos és lélegzetelállító megszólaltatása volt: Jimbo altatójának tökéletes formálását a kiselefánt pentaton mormogásától a tétel végi elalvásig, a kis pásztor furulyaszavának s a képzeletbeli táj színeinek megfestését vagy Colliwog bohóc cake-walk-jának humorát nem sokszor hallhatta a Zeneakadémia közönsége ilyen tökéletes előadásban. A Babaszerenád közben pedig az ember elcsodálkozott, hogy a pódiumon ülő nézők nem repülnek a magasba, mert a színpadon mintha megszűnt volna a gravitáció. Hihetetlennek tűnt, hogy ugyanazon a zongorán szólaltak meg nem sokkal korábban Bartók Ostinatójának elektromossággal töltött forte kalapácsütései, mint most Debussy szerenádjának légies pianissimója.

A szünetet követő részben két Bartók-ciklus – a Szvit (op. 14), illetve a Szabadban – keretezett négy késői Liszt-művet. Ismét megbizonyosodhattunk a közhely igazságáról, miszerint az öreg Liszt művei nagymértékben előlegezik a 20. század zenéjét. Az 1872-es Álomban (En rêve) vagy az ugyanabban az évben keletkezett Impromptu különös hangszínei és illékony hangzatai akár Debussy laboratóriumából is származhattak volna, míg a 4. Mefisztó keringő ridegen racionális tébolya Bartók Szvitjének allegro molto száguldását és a Szabadban utolsó tételét, a Hajsza vágtatását előlegezi. Zongorázásával Ránki ezeket az összefüggéseket – és ezeknél még jóval többet – minden e sorokhoz hasonló papírízű okoskodásnál világosabban elénk tárta. És nem véletlen, hogy a tomboló közönséget ráadásként Liszt Csárdás obstinéjával ajándékozta meg. Egy marslakó nyugodtan mondhatná e makacs csárdást akár a fiatal Bartók művének is.

De ha csak a koncert felépítésének zenetörténeti konzekvenciáiról vagy Ránki egyedülálló zongorázásáról lenne szó, éppen a koncert lényege sikkadna el. Szándékosan nem került szóba eddig Liszt Gyászgondolájának interpretációja. A velencei temetési menetek, a fekete lepellel letakart gondolák ihlette halálvízió előadásának sötétsége és transzcendens súlya egyszerre elfeledtetett minden történeti adalékot és zongoratechnikai trükköt: a színpadon ült egy ember a zongoránál és a halálról beszélt nekünk, a halált illető félelmeinkről és vágyainkról, a halál borzalmáról és nyugalmáról, arról a csodáról, hogy egyszer nem leszünk, s éppen ezáltal válik igazán fontossá az, hogy most vagyunk, hogy egyáltalán lehetünk. És amikor a darab végi kromatikusan ereszkedő akkordtömbökből egyszerre kivált egyetlen szólam, és e szólam tanácstalan imbolygása végül megállt egyetlen hangon, s ezt a G-hangot bátortalan mozdulattal a Giszre kötötte Ránki Dezső, a teremben megállt a levegő, s hálát adtam a sorsnak, nemcsak azért, hogy e világra születtem, de azért is, hogy ott ülhettem ezen az estén a Zeneakadémián.