Azért mégiscsak feltűnő, hogy Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és Schiff András egymás mellett nőttek és jutottak fel a világ zenei színpadának csúcsaira, mondhatnám, egymást húzták fölfelé. (Mellettük kell említenem a nemrég eltávozott Szakcsi-Lakatos Bélát, akit Kocsis annak idején a legjobb kortárs magyar billentyűsként aposztrofált.) Ez a csoporthatás nem lehet véletlen. Valami titkos versenyféle ez, ha ő ilyet tud, én másban leszek jobb, vagy valami hasonló dolgozhat bennük.
Ma ilyesmit láthatunk a pétervári Mariinszkij Színház zongoristazsenije, Jevgenyij Kissin körül. Gondolok Mihail Pletnyovra, netán Danyiil Trifonovra vagy a hihetetlen tehetségű Alexandr Malofejevre például, aki alig húszévesen már tele van nemzetközi zenei versenygyőzelmekkel. (Rachmaninov II. c-moll zongoraversenyét hallva elhűltem, ilyen fiatalon – tán húszéves se volt – ilyen bonyolult művet még nem hallottam pódiumon.) Azért a Mariinszkij Színház világhírébe erősen bedolgozott a zseniális karmester, zenepedagógus meg szervezőzseni, Valerij Gergijev. By the way: az ő keze alatt lett világsztár Anna Netrebko is…
De az „egyik húzza a másikat” jelenség kapcsán említhetném Baráti Kristófot és Várdai Istvánt, a KaposFest művészeti vezetői, akik a kaposvári-pécsi műhelyből együtt és külön-külön indulva lettek világhírűek. Barátit alig lehet Pesten hallgatni, állandóan turnékon játszik, Várdainak meg egy német milliomos vett egy 1673-as Stradivari-csellót, és adta a művésznek – kölcsönbe – a mecénás hihetetlen elismeréseként. Joggal, mert Várdai hangzásilag ma már a világcsoda Yo-Yo-Ma közelében jár…
Baráti Kristóf, Alexei Volodin és Várdai István a Kaposfesten (Fotó/Forrás: Kaposfest)
Igaz, több példát nem igen tudnék említeni a hármas-négyes csoportdinamikára, de hiszek benne.
Haverom Amerikából jött ide Pestre meghallgatni Várdai és Frankl Péter előadásában Beethoven összes zongora-cselló szonátáit. (Várdai Londonban gyakorolta be ezt a fantasztikus sorozatot Frankl Péterrel. A hazai kultúra bűne, hogy ezt az egyedülálló produkciót nem örökítette meg se lemez, se média. Egyébként csak mellékesen kérdem: van, aki még emlékszik Frankl Péter és Pauk György egykor ünnepelt duójára?)
Lehet, hogy ez a csoportdinamika buta ötlet, hisz a világ pódiumain szereplők többnyire magányosan, illetve zenekarral a hátuk mögött lettek nagyok (gondolok itt Martha Argerichre vagy Daniel Barenboimra). De például ez utóbbi nem bírta ki a magányt, és Edward W. Said barátjával megalapította a ma már világhírű West-Eastern Divan Orchestra elnevezésű, arab és izraeli fiatalokból álló zenekart, amivel zeneileg (és a nemzetközi koncertéletben is) egyedülállót teremtett. És mellesleg az izraeli-palesztin békét is elősegítette.
Szerző: Almási Miklós
Fejléckép: Almási Miklós (fotó: Fábián Évi / Fidelio)
hírlevél
