Kovács Géza szakmai okok miatt eljött a zenekartól, és a Rádió zenei együtteseinél folytatja. Annak idején ő volt az, aki egy merész húzással Kocsis Zoltánnak kínálta fel a Filharmonikusok zeneigazgatói pozícióját. A zenészek között sem aratott osztatlan sikert az elképzelés: „Nem is karmester. Kobayashi meg Ferencsik után, akik hihetetlenül kifejező gesztusrepertoárral dolgoztak évtizedekig, a zenekarnál egy ilyen meglehetősen szűkös mozdulatkészletű karmester legyen? A másik oldalon: (...)

Zoli tekintélye kritikán fölüli volt. Szeretik vagy nem szeretik, nem mondhatják rá, hogy nem zseniális muzsikus.”

Kocsis Zoltán - részlet a Kocsis – Intim megvilágításban című filmből (Fotó/Forrás: MMA)

Kocsis feladata nehéz volt: „a szakmailag és morálisan széthulló” Állami Hangversenyzenekarból kellett jó együttest formálnia. „Így hívtam föl őt egy vasárnap délben” – meséli Kovács Géza. Ferencsik egykori zenekarát vezényelni hatalmas dolog, „száz karmester közül kilencvenkilenc boldogan mondta volna egy ezüsttálcán fölkínált zenekarra, hogy igen, igen, gyorsan, gyorsan. Zoli azt mondta: majd meggondolom, visszahívlak.”

Nem tudom, volt-e neki barátja Pilinszky óta – mondja főigazgató, és a beszélgetés Kocsis Zoltánra, az emberre terelődik.

Nagyon magányos ember volt,

a sors azzal a zsenialitással sújtotta, amely mindenképpen elmagányosít.” Kurtággal és Jeneyvel igazán meghitt kapcsolatban volt, de előttük sem tárulkozott ki igazán. „Mindig fenntartással és viszolygással olvastam azokat a nyilatkozatokat, amelyekben azzal hivalkodtak valakik, hogy Zoli barátai voltak. Tudom, hogy nem.”

A zenekar irányítása nem volt zökkenőmentes, Zolinak „mérhetetlen volt a maximalizmusa”, és már az első próbán a tökéleteset akarta hallani. Vagy sutba dobta a bevált karmesteri technikákat, vagy el sem sajátította őket, egyszerűen „kisajtolta a zenekarból azt, amit hallani akart”.

Kocsis Zoltán, Ránki Dezső és a Nemzeti Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Pályi Zsófia / Müpa)

Elitcsapatot akart létrehozni a Filharmonikusokból, és az évezred utolsó éveiben meg is kezdődött a töretlen ívelés felfelé. A próbák még mindig elképesztőek voltak: gyakran „nem is zene- hanem szellemtörténeti előadásba [bonyolódott], amelyet a Columbia Egyetemtől a Zeneakadémiáig mindenütt ittak volna az emberek, vagy egy jobb világban a televízió nézői, mint annak idején Bernsteint.” A zenekar tagjai viszont azt várták, hogy vége legyen a próbának. Nehéz természet volt, és nem volt konfliktusmentes vele dolgozni: „nem fukarkodott a becsmérlő jelzőkkel, és itt felnőtt családapák, anyák, főiskolai, egyetemi tanárok muzsikálnak”.

Mindig is vágyott a külföldi karrierre, „de ő erre alkalmatlan volt”. Kocsis produkciói az általános próbaszám három-négyszeresével jöttek létre,

az utolsó, tökéletesnek érzett hangig gyötörte a zenekart.

A legtöbb zenekar, legyen akár élvonalbeli, egy Mahler-szimfónia előtt tart egy próbát és egy főpróbát, ennélfogva nem süllyednek egy bizonyos szint alá, de nem emelkednek túl egy meghatározott nívón sem. „Az a mód, ahogy vezényelt, kevés volt ahhoz, hogy a zene mélyére juttasson egy finn vagy egy belga zenekart. Ezért nem volt neki nagy nemzetközi karrierje - pedig szerette volna.” "Kovács János mondta a rá jellemező öniróniával: Zoli azért lett karmester, mert rájött, hogy mi [a többi karmester] milyen keveset tudunk a zenéről.”

Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikusok volt főigazgatója búcsúbeszédet mond Kocsis Zoltán ravatalánál (Fotó/Forrás: Koszticsák Szilárd / MTI)

A zongoraművész-karmester betegségéről is beszél Kovács Géza. Halála előtt négy évvel súlyos aortarepedést diagnosztizáltak nála. „És akkor egyszer csak Bartók zongoraversenye közben, egy fortissimónál... Amire azt mondta nekem másnap, hogy biztos rosszul vette a levegőt. Valami elkezdett neki fájni, és a rá jellemző nagyvonalúsággal elkezdte egy fájdalomcsillapító reumakrémmel kenegetni a mellkasát.” Napok múlva műtétre került a sor, és 12 órás operáció mentette meg az életét.

„addig Pilinszky szavai voltak érvényesek rá, aki simfelte és dicsérte is azzal, hogy ilyen turidanis”. (Turi Dani a Sárarany c. Móricz-regény főhőse.) „Akkor Zoli fejében valami megfordult, és egyszerre csak látta az erdő végét. Ami addig sűrű volt és végtelennek tűnt.”

A nagy nyilvánosság előtt sokáig titkolta a betegségét, ugyanakkor egyre fontosabb lett neki a család. Elkezdett zongoraművész fiával, Krisztiánnal foglalkozni. Foglalkoztatták transzcendentális kérdések is, de nem élt egy vallás elvei szerint sem. Alternatív és hagyományos gyógymóddal is próbálkoztam a betegség ellen, sikertelenül. „Akkor már meg akart halni, és ezt ki is mondta. Ez a halála előtt néhány héttel volt.”

A Kékszakállút és a Mandarint úgy vitte a Nemzeti Filharmonikusok Sanghajba, hogy Kocsis itthon marad. „Volt abban valami misztikus (...), hogy amikor Sanghajban a Mandarin meghalt a színpadon, itt Budapesten akkor halt meg Zoli.” Sokan még a halála után sem értik, kit veszítettünk el. „Pilinszky mondta, hogy Zolival sokan úgy vannak,

mint a kapirgáló tyúk az égő csipkebokorral. Nem tudják, hogy mi ez. Nem értik. Most sem.”

A teljes beszélgetés elolvasható Fáy Miklós blogján.