Elcsépelt újságírói kérdések a szigorú mesterhez – Kodály Zoltán interjút ad

Nincs érdekesebb foglalatosság azoknak, akik szeretnek újságot olvasni, mint az Arcanum sajtóarchívumát böngészni. Egy előnye mindenképpen van: nincs min felhúzni magunkat. Még azon sem, ha a gyanútlan zenei szakíró (én) egy ártatlan cikket böngészve, amely arról szól, hogy vajon ki a jobb hegedűs, Huberman vagy Jehudi Menuhin (sic!), az Est címlapján rátalál arra a hírre, miszerint a nemzetiszocialisták Németországhoz csatolják Ausztriát. „Ausztria a világesemények középpontjában” – szól a szégyellős cím. (Hol vagyunk még a klikkvadászattól!) Nincs mit dühöngni rajta, igen, az Anschluss. És azon sem, hogy a Népszabadság 1963. november 23-i számában csak a 6. oldalra szorult John F. Kennedy halála, az első öt oldalon pedig a lengyel-magyar szocialista pajtások csúcstalálkozójáról áradozik az állampárti újság.

A zeneszerző, aki híres volt szűkszavúságáról, életében számos interjút adott, a nyolcvanas években még tudni lehetett, hogy sok meg sem jelent. Miközben a zenetudomány számára problémás ezeket a cikkeket minden esetben hitelesnek tekinteni, kirajzolódik belőlük egy arc, amelyet érdemes megismerni.

Kodály Zoltán és Bartók Béla az 1930-as években (Fotó/Forrás: Juan Gyenes / Együd Árpád Kulturális Központ Vaszary Képtár / OSZK)

Kodály a díványon

Mire az interjú véget ért, Kodály Zoltán már teljes hosszában feküdt a kanapén „ezerkilencszázhuszonhat egyik ködös, szürke októberi délutánján” a Zeneakadémia egyik tantermében. Hogy a mester nem volt könnyű interjúalany, azt több újságcikkből is sejthetjük, de szegény Szombathy Viktor újságíró nem is őt akarta először nyilatkozatra bírni, hanem a még keményebb dió Bartókot, aki viszont dolgozott, így felesége, Pásztory Ditta azt tanácsolta, menjen el Kodályhoz. A cikk ismeretlen okból csak 1982-ben, több mint fél évszázaddal a beszélgetés után jelent meg a Magyar Nemzetben, és szó esik benne a Háry Jánosról, cigányzenéről és jazzről is.

Az interjú körülményeiről legyen elég ennyi:

„Szótlanul nyitotta ki az ajtót, kis mozdulattal tessékelt befelé. Fotelbe kerültem, egy kis asztal elé, ő maga a szemközti kanapéra telepedett vigyázva. Mire a beszélgetés végére jutottunk, teljes hosszában feküdt már a kanapén, félkönyékre dőlve.”

Kodály nem a cigányzenét okolta azért, hogy az „ősi motívumok” – tehát a tiszta népzene – elfelejtődtek:

„A cigányzene csak a műveltebb osztályok ízlését befolyásolta, a parasztokét sokkal kevésbé”

– mondta. Fenntartással kell kezelnünk azt, amit Kodály a jazzről mond, sejtve, hogy akkor – az 1920-as években járunk – sem nagy, sem hiteles tapasztalata nem lehetett a műfajról.

„Talán csodálkozik, de én még nem hallottam jazz bandet. Nem hallottam, és nem is fogok. Hogy miért nem? Nehéz erre megfelelni. Gondolom, azért, mert nem igazi néger népzene. Kifejtem. A régi néger népzene tiszta és értékes, van olyan abszolút értéke, mint bármely más nép zenéjének. Ez a dzsessz azonban nemzetközivé lett, elamerikaisodott, banalitásokkal teletűzdelt zene, elkoptatott frázisok tömege. Nem eredeti, nem érdekes. Hallottam ugyan egy-két eredeti gramofonlemezét, Pesten azonban rendes, valódi dzsesszmuzsikát aligha lehet hallani.”

Ide tartozik, hogy egy másik interjúban Kodály elmondta, hogy oroszoktól és budapesti előadóktól hallott jazzt. Ugyanitt kiderül, hogy nem igazán tartotta önálló művészeti ágnak, csupán „tánczenének”.

Paparazzo Aradon

Az Aradi Közlöny újságírója 1934 januárjában szólította le. (A cikket A Hét 1979-ben közölte újra.) Kiderül, hogy a kérdező nem volt rest a vasúti fülkébe is benyitni, hogy szóra bírja Kodályt.

„A budapesti gyorsvonat menetrendszerű pontossággal robog be az ara­di pályaudvarra... A következő pillanat­ban már a kocsi folyosóján sietek végig, s találomra benyitok az egyik fülkébe. (. . .) Aztán megindul az interjú:

– Mi a véleménye a modern magyar zene fejlődéséről? – kérdezem. Kodály megfontoltan válaszol, minden szót a fogai közül ejt ki:

–  Fölösleges a zenéről véleményt mondani! Nagyon szeretném, ha általában kevesebbet beszélnének és írnának a zenéről s többet hallgatnák! A közönség sajnos ma azt hiszi, hogy elég, ha elmegy egy-két koncertre, véleményt nyilvánít róla, és ezzel megtette a kötelességét a zeneművészettel szemben. (. . .) Lehet modern egy zeneszerző, ha háromszáz évvel ezelőtt élt is! Szerintem nincsen klasszikus, nincsen modern zene, csak zene van. A zene egy nagy folyamat, amit nem lehet korszakokra osztani, nem lehet boncolni és csoportosítani! Nem mondhatjuk, hogy a modern zene 1917-ben vagy 1839-ben, esetleg 1934-ben kezdődik.

Kodály Zoltán, balra Péczely Sarolta (Fotó/Forrás: Szalay Zoltán / FORTEPAN)

A szerelmes kérdező és a szigorú Kodály

Nem sok újságolvasónak van kedvenc Kodály-interjúja. Nekem van. Hetvenötödik születésnapján készült a zeneszerzővel, a Muzsika legelső, ünnepi lapszámában jelent meg. (Ne felejtsük el, hogy a folyóirat éppenséggel Kodály 1957. decemberi születésnapjára indult el a következő év januárjával.) A kérdező, Gách Marianne aligha tudott volna annál romantikusabb képet festeni a Krisztus-homlokú komponistáról, mint azt tette. A cikk lírai bevezetőjében Kodály a Galyatetőn sétál („a köd lassan-lassan felszáll, s foszlányain átdereng a halványan vöröslő napsugár”), majd találkozik egy gyerekcsapattal, akik természetesen felismerik, és aláírást kérnek tőle. Kodály azonban nem adja könnyen magát, visszakérdez: „Tudtok-e szolmizálni?” A gyerekek nem tudnak, népdalt is csak félve énekelnek. Kiderül aztán, hogy az aláírást nem is a gyerekek kérték, hanem a tanító bácsi. Kodály végül igazságot tesz: „Majd kap tőlem aláírást – hangzik a felelet –, ha többre-jobbra tanít titeket.”

Az interjúban Kodály – aki még erdei séta közben is „buzdítja, neveli” népét –, úgy tűnik fel, mint egy mondai alak, aki először még az újságírói kérdést sem akarja meghallani.

„Dolgozik-e? Születik-e új műve? Megajándékozza-e vele a világot?”

Ezt olvassuk a cikkben:

„Mintha nem is hallaná a kérdést. Most fel s alá járkál a galyatetői szobában, ahol beszélgetünk. Haja kétoldalt fülére omlik, napbarnított arcából csillogón kéklik a szeme. Egész lényéből az erő és lágyság különös keveréke árad, s ahogy elnézem, megintcsak elérzékenyülök tőle, úgy mint amikor remekmű, kép vagy szobor előtt állok.”

Miközben az újságíró kis híján elájul Kodálytól, megszólal a mester, de bár ne tenné! Válaszában rögtön lehordja szegény kérdezőt.

„Első alkalommal felelek most arra az elcsépelt újságírói kérdésre: min dolgozom? Azért, mert általános iskolai énekeskönyvet csinálok”

– mondja.

Az interjúból kiderül:

• Akkoriban (1958-ban) a gyerekek 28 százaléka járt mindössze óvodába.
• A magyaroknak van a legjobb ritmusérzékük a környező népek közül („Még a régi közös hadseregben megállapították, hogy leghamarabb a magyar legénység tanulja meg az ütemes menetelést.”)
• Kodály nagyszerűen olvasott latinul.
• És latinul olvasta azt is, hogy a Múzsa szerint az a jó házasság, amelyben a feleség nem hall mást férjétől, mint „mea lux” – én fényem –, a férj pedig feleségétől: „anima mi” — én Lelkem. Ezt Kodály nagyon jó tanácsnak, és az örök fiatalság forrásának tartja.

Az interjúban olvashatunk egy igazán nemes hitvallást is Kodálytól:

A beszélgetés a kérdező vallomásával zárul, akit meghat Kodály messianisztikus érzülete: „Évről-évre minden újabb nemzedék zenei felnevelése az ő dolga. Ezt érzi, ez derül ki minden megnyilatkozásából. Eszményi példaképe a felelősségtudatnak és a felelősségvállalásnak! Megrendülten és elnémultan nézek fel rá.

A legjobb interjú Kodállyal (tényleg!)

Valószínűleg 1965 végén készült az a beszélgetés Hannes Reinhardt-tal, amelyet Bónis Ferenc idéz. Ebben – lévén könyvben, és nem újságban megjelent írás – Kodály megfogalmaz néhány olyan gondolatot, amelyet igazán magáénak érez. Beszél a népdalgyűjtésről, amelynek „kezdete a hátizsákkal megtett sok gyalogos út volt”, vége pedig a Magyar Népzene Tára kötetei az MTA kiadásában.

Kodály feleleveníti, hogy a török hódoltság előtt Magyarország együtt fejlődött a nyugattal: „A XII-XIII. században minden nyugati egyetemen tanultak magyar diákok. A Sorbonne anyakönyveiben már a kezdet kezdetén találni magyarokat.” És: „Mátyás király énekkara olyan híres volt, hogy külföldi látogatói alig győzték magasztalni - kiváltképp az olaszok, akik pedig mégiscsak elsők voltak a zenében.” Úgy vélte, hogy a török hódoltság, majd az osztrák uralom mély nyomot hagyott kultúránkban.

Kodály szerint szétszakított országunkban a széthullott magyar kultúrát az ősi népművészettel lehet újraéleszteni: „már csak a falvakban találhattuk meg az ősi magyar kultúra maradványait.” (A teljes interjút az Alföld 1982-es számában lehet elolvasni.)

Az utolsó nyilatkozat

Utolsó nyilatkozatát a sajtónak Kodály 1967 februárjában tette, amikor Kekkonen finn köztársasági elnök a Fehér Rózsa érdemrend parancsnoki I. fokozatát adományozta neki. A zeneszerző akkor így nyilatkozott: „A mi egész tudományunk a finnek növendéke: nemcsak a nyelvtudomány, hanem a népzenetudomány is. Hiszen teljesen az ő nyomdokukon indultunk el és, ha másképp mentünk is tovább, a kiindulópontot nekik köszönhetjük. Ők megelőztek minket. Már sokkal előttünk gyűjtöttek és rendeztek népdalokat — ezrével —, és a mi munkánkban ez nagyon bátorított bennünket. Láttuk, hogy lehet ezt csinálni. A zenében pedig hát, miután megteremtettek egy saját finn stílust, az is ösztönzött minket, hogy íme, ha mások meg tudják ezt tenni, miért ne próbálnánk meg mi is.”