Konrád György 1924-ben született Szegeden, ahol tízéves korától tanult hegedülni Perényi László növendékeként, majd a Fricsay Ferenc vezette városi színház zenekarának tagja lett. Zenekari muzsikusként fényes pályát futott be: 1949-től a Magyar Néphadsereg Művészegyüttese Zenekarának hegedűse, majd brácsása, 1951 és 1976 között a Székesfővárosi, illetve utóda, az Állami Hangversenyzenekar brácsása, később szólamvezetője, 1976-tól a Magyar Állami Operaház szólóbrácsása, 1980-tól a Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának muzsikusa volt, valamint részt vett a Budapesti Fesztiválzenekar megalapításában.
1959-ben lett a világhírű Tátrai-vonósnégyes tagja: az együttes bejárta a világ legnevesebb koncerttermeit, több mint száz hangfelvételt készített, repertoárja felölelte a teljes klasszikus-romantikus kvartettirodalmat, emellett több tucat zeneszerző új műveit mutatta be.
Konrád György 1983-tól 1998-ig tanította a Zeneakadémián a következő generáció brácsásait. Munkásságáért 1985-ben Érdemes Művész, 2012-ben Kiváló Művész elismerést, 2006-ban Weiner Leó-emlékdíjat, 2019-ben Bartók–Pásztory-díjat pedig vehetett át.
Konrád György (Fotó/Forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
A Fidelio öt évvel ezelőtt készített interjút a művésszel, amelyben sok emléket felidézett, és életszemléletéről is örömmel vallott. Elmondta: „Sokféle karmester van. Van, aki mindent elér zsarnokoskodás nélkül, és van, aki jó zenét hoz létre, de nem szeretik a muzsikusok. Sok karmesterrel játszottam. Többek között Carlo Zecchivel, aki egy végtelenül kedves ember volt. Vannak ma is darabok, amiket dirigálhat bárki bárhogy, én úgy játszom, ahogy a Zecchivel játszottam” – jegyezte meg, de mint hozzátette, a tehetségtelen karmester viszont mindig „kemény dió”.
Konrád György a jól ismert „brácsás viccek” közül is szívesen megosztott egyet: „Minden hegedűs jó brácsás, de nem minden brácsás jó brácsás – mondta nevetve, majd így folytatta: – De egyébként ez nem igaz, én egész tisztességesen hegedülök, ha passzióból játszom, inkább azt veszem a kezembe.”
A beszélgetés végén arról is szó esett, miért sajnálja az unokáit.
„Nem tudjuk, hogy mi következik abból, hogy leromboljuk a természetet – jegyezte meg. – Az egyik nap tél van, a másikon nyár. Régen a Tisza minden évben befagyott, emlékszem, mert az apámmal jeget árultunk a hűtőszekrényekhez. Mostanában mikor fagyott be utoljára a Duna? És olyat ki látott, hogy a poloskák télen is mászkálnak a lakásban?”
A teljes beszélgetés itt olvasható:
Kapcsolódó
Én vagyok az igazmondó a zenekarban
Konrád Györgynek kilencvennégy évesen már nem kell kertelnie. Örökifjú, máig kezébe fogja a brácsát, a hegedűt, és olyan egyszerűséggel beszél a zenéről, hogy öröm hallgatni. A zene mellett egy másik szenvedélye is megmaradt egy életen át, a sport. Mellesleg a hosszú élet titkát is elárulta.
Ebben a cikkben a téma érzékenysége miatt nem jelenítünk meg reklámokat.
Fejléckép: Konrád György (fotó/forrás: Kaszás Tamás / Fidelio)
hírlevél
