Édesanyámnak.
Amikor egy olyan zongorista fellépésének lehetünk szem- és fültanúi, főleg egy járványhelyzet kellős közepén, aki már évekkel ezelőtt bejelentette visszavonulását, az önmagában rendkívül fölvillanyozó. És ha az a valaki ráadásul Maria João Pires, akkor nehéz is érzékeltetni az esemény súlyát és jelentőségét. Évek óta napi szinten hallgatom a lemezeit, Mozart- és Schubert-interpretációit – főleg az utóbb említett szerző műveinek tolmácsolásával bűvölt el igazán –, és a 2017-es bejelentése után már letettem arról, hogy valaha is élőben hallhatom játszani, szerencsére elhamarkodottan. A művész a Verbier Fesztivál Kamarazenekarával együtt érkezett Budapestre, amelynek karmestere a frissen Prima Primissima-díjjal kitüntetett Takács-Nagy Gábor, s akinek nyilvánvalóan nem kis szerepe van abban, hogy
a visszavonulását már nem csak fontolgató zseniális Mozart-előadó még elvállalta ezt a turnét, s így eljuthatott – talán utoljára – a Zeneakadémiára is.
Takács-Nagy Gábor dirigál Maria João Pires és a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának koncertjén 2021. december 10-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Filharmónia Magyarország)
Bizonyára az irodalomhoz való szoros kötődésemből fakad, hogy nem feltétlenül igénylem egy adott mű befogadása előtt vagy közben, hogy megtudjak bármit is annak szerzőjéről, a keletkezés körülményeiről. Szeretek a maga tisztaságában szembenézni egy-egy alkotással, de a zene esetében, s főleg, ha erre a koncertre gondolok – illetve arra a helyzetre, amiben lassan két éve kompletten benne vagyunk –, már egy kicsit másként van ez. Takács-Nagy Gábor még azelőtt megszólította a közönséget, nagyon is tudatos módon, hogy fölcsendült volna Mozart D-dúr „Haffner” szimfóniája.
Miután bemutatta zenekarát, amely a legkülönfélébb nemzetiségű zenészekből áll össze, beszélt az 1782-ben keletkezett műről, amit Mozart közvetlenül a házasságkötése előtt komponált – tehát egy nagyon is sorsfordító pillanatban –, s annak alapvetően derűs, ünnepi jellegéről, életigenlő hangulatáról, ezzel is tágítva a látókört, előkészítve és egyben mélyítve a befogadói élményt. Hasonlóképpen tett a karmester a második részben is, Beethoven 2. (D-dúr) szimfóniája előtt, amikor pedig a zeneszerző egyik levelét olvasta föl, amelyet 1801. november 16-án írt – vagyis abban az időszakban, amikor a szimfónia is keletkezett –, és ami
arról árulkodik, hogy a sok nehézség ellenére Beethoven szerelmes, és kifejezetten pozitívan, hihetetlen energiával felvértezve tekint a jövő felé.
Maria João Pires és a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának koncertje 2021. december 10-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Filharmónia Magyarország)
Beethoven ebben az időszakban már bőven tisztában volt vele, hogy beteg, s hogy a hallása idővel jelentősen romlani fog. Már jócskán megtapasztalta, hogy a betegség alapvetően alakítja át az életet, az emberekkel való kapcsolatot, a mindennapos érintkezést, a létezést magát. Mindkét szimfónia Dúr alaphangnemű, tele vannak energiával. A Mozart-mű záró, Presto tétele a Szöktetés a szerájból témáját előlegzi, a Beethoven-szimfónia pedig már egy olyan dimenzióba kalauzol, főleg abban is a záró tétel, ahol a szenvedély, az agitáló, az ártó külső hatásokat leküzdő természet nyilvánul meg a maga teljes valójában.
A két derűs szimfónia közé illeszkedett be a démoni erejű Mozart-koncert (no. 20. d-moll) Maria João Pires zongorajátékával. Azt hiszem, nemcsak számunkra, hallgatók számára, de több szempontból neki is nagyon érdekes és különleges lehetett ez az este, magának a darabnak a tolmácsolása. Bizonyára sokan ismerik a történetet, de nem lehet nem megemlíteni, ami még a kétezres évek közepén esett meg vele az amszterdami Concertgebouw-ban. A zenekar az említett zongoraversennyel készült, ő viszont egy másikkal, és ez érthető módon komoly zavart okozott Maria João Pires lelkében.
Maria João Pires és a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának koncertje 2021. december 10-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Filharmónia Magyarország)
A koncertről készült felvételen jól látszik, mennyire ledöbbent, kétségbeesett, és azt hiszem, alapvetően három tényező játszott közre abban, hogy nem fulladt kudarcba az az előadás. Elsőként Mozart kompozíciós elve, azaz hogy a d-moll zongoraverseny esetében hosszú ideig csak a zenekar játszik, így a szólistának van ideje fölkészülni a saját feladatára. A második, hogy Riccardo Chailly, a karmester – akárcsak Takács-Nagy Gábor – egy hihetetlenül pozitív, ösztönző személyiség, aki nemhogy kétségbeesett, amikor Maria odasúgta neki remegve, hogy nem erre készült, hanem még föl is dobta az eset, és folytatva a vezénylést, biztatni kezdte a szólistát, hogy képes rá, igenis meg tudja csinálni. A harmadik tényező pedig, amit azok is megtapasztalhattak, akik hallották a Verbier Fesztivál Kamarazenekarával együtt játszani őt,
Maria João Pires elképesztő profizmusa és koncentrációs képessége, alázata a hangszer és a zene iránt; egy olyan valakié, aki több interjúban is inkább a kudarcairól beszélt, a nehézségekről, fölvállalva mindent, ami igazán emberi.
Maria João Pires és a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának koncertje 2021. december 10-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Filharmónia Magyarország)
Mindig öröm, amikor a zenészek a koncert előrehaladtával érezhetően egyre inkább élvezik a zenélést, és egy olyan euforikus állapot alakul ki bennük-köztük, ami fokozatosan átterjed a közönségre is. Takács-Nagy Gábor mesterien összerakta zenekarát. A vonós szekció, teljesen érthetően, egészen fantasztikusan szólt, és egy olyan méretű zenekar, amely elsősorban a Mozart-mű megszólaltatásához ideális, egy Beethoven-szimfóniát is elképesztő energiával mutatott be ezen az estén. Takács-Nagynak hihetetlen érzéke van a hangulatteremtéshez, s hogy a zenészein keresztül igazán lázba hozza magát a hallgatóságot is: dinamizmusa, inspiráló személyisége, és a belőle áradó szeretet, ami nemcsak a zenének szól, hanem egyértelműen azoknak is, akik azt létrehozzák és hallgatják, tényleg csodákra képes.
A ráadásokról még szót kell ejtenem. Maria João Pires, miután a közönség teljesen jogosan kitombolta magát, visszaült a zongorához, és Beethoven Pathetique-szonátájának középső, Adagio cantabile tételével nyűgözött le mindenkit. Az teljesen érthető, hogy Beethovent játszott ráadásként – egyébként a zongoraverseny általa játszott cadenziája is Beethoventől származik –, utalva már a második részre, de mindezt olyan, egyszerre érzékien és lényegre törően tette, hogy nem is tudom, hallottam-e élőben ennél kifinomultabban ezt a tételt valaha is.
Miközben figyeltem a játékát, végig az járt a fejemben, hogy egyrészt hálás vagyok neki a sok élményért, másrészt, hogy remélem, mégsem hagyja abba a játékot még egy jó darabig.
Maria João Pires és a Verbier Fesztivál Kamarazenekarának koncertje 2021. december 10-én a Zeneakadémián (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Filharmónia Magyarország)
És aztán hallva a közönség újabb reakcióját, egyértelmű lett, hogy pont az ilyen pillanatok miatt kel útra, áll újra és újra színpadra mindig. Természetesen Takács-Nagy Gábor és a zenekar is készült a hivatalos programot követő részre, elsőként – ezt a darabot kétszer is meghallgathattuk – Johann Strauss Éljen a magyar! című polkáját játszották, majd Johannes Brahmstól az 1. magyar tánc hangzott föl végül.
A fényképekért külön köszönet Felvégi Andreának és a Filharmónia Magyarországnak.
hírlevél
