Életre kelteni a liszti tradíciót – Interjú Balázs Jánossal és Boris Berezovskyval

Régóta ismeritek már egymást, ez lesz azonban az első közös koncertetek.

Balázs János: Boris évek óta rendszeresen koncertezik Budapesten, korábban többször beszéltünk már róla, hogy együtt is játszhatnánk, most jött el az ideje. A Cziffra György-emlékév kiváló alkalom erre.

Boris Berezovsky: Biztos vagyok benne, hogy hatalmas siker lesz.

BJ: Boris is azt a romantikus gondolkodást, azt a különleges, káprázatos virtuozitással egybekötött mély zeneiséget képviseli, amelyet az esemény ünnepeltje is.

Balázs János (Fotó/Forrás: Emmer László / Cziffra Fesztivál)

A repertoár összeállítása közös munka volt?

BJ: Én dolgoztam ki, tudva, hogy hozzám hasonlóan Boris is szeret átiratokkal foglalkozni. Olyan műveket választottam, amelyet csak nagyon kevesen játszanak a világban, hiszen speciálisan nehéz darabok. Komoly technikai és zenei norma kell hozzá, már-már köldökzsinórszerű kötődés Cziffra virtuozitásához.

Ezek az átiratok az improvizációt, az előadóművészek alkotóvá válását éltetik.

A zenetörténet egyik legnagyobb rögtönözője Bach volt; Liszt megkövetelte a budapesti Zeneakadémia leendő hallgatóitól, hogy képesek legyenek az improvizációra. Ma azonban úgy tűnik, a klasszikus zenében kisebb teret kap a spontaneitás, sőt előfordul, hogy negatív előjelet kap a művész, aki koncertjein improvizál.

Boris Berezovsky (Fotó/Forrás: Cziffra Fesztivál)

BB: Az improvizáció tehetség nélkül nem megy. Erre születni kell, nagyon kevesek alkalmasak rá, hogy improvizáljanak – magam sem vagyok túl jó benne, csak féltékeny azokra, akik művelik. A jazz, a könnyűzene megengedi az improvizációt, a klasszikus zenében manapság valóban nem ennyire megengedőek.

Azt hiszem, aki lekicsinylően, elítélően beszél a komolyzenei improvizációról, az féltékeny.

Engem viszont általában nem érdekel, hogy mit mondanak az emberek, teljes mellszélességgel támogatom a spontaneitást a klasszikus zenében is.

BJ: Egyetértek. Míg korábban az improvizáció, az átiratok készítése fontos része volt a zenei életnek, mára eltűnt.

Mi lehet ennek az oka?

BJ: Több dolog miatt alakulhatott így. Az egyik a zenei gondolkodásmód: ahogyan Boris is mondja, a jazz és a könnyűzene műfajának tartják az improvizációt. Pedig a már említett Bach is képviselte, de még hogy! A legmagasabb szintre emelte, miközben szakrális- és komolyzenét játszott. A másik probléma szerintem a XX. század második felében elterjedt, egyébként rendkívül hasznos, ám a mostani beszélgetésünk szempontjából káros találmány: a hanglemez. A lemezen hallott művek a tökéletesség, a hiba nélküliség lenyomatai.

Sok művész ezt a tökéletességet szeretné lemásolni, ez pedig az improvizáció hanyatlása mellett a sterilitás elburjánzását okozza. Pedig nem a tökéletesség a cél!

Hallgassunk csak meg egy Horowitz, egy Richter, vagy éppen egy Fischer Annie felvételt! A játékukon érződik személyiségük is, a mögöttes tartalom a technikai pontatlanságok felett áll.

János, te oktatsz a Zeneakadémián, hogy látod, a jövő generációja mennyire nyitott erre a spontaneitásra?

Balázs János (Fotó/Forrás: Emmer László / Cziffra Fesztivál)

BJ: Azt tapasztalom, hogy mindent megtesznek, hogy egy hangot se üssenek félre, ez sokaknak sikerül is, de közben meg látom, hogy görcsölnek, hogy minden a legjobban sikerüljön – ez elveszi az önmegvalósítás lehetőségét. A zene nem egy számítógépes program, ahol mindent meg lehet tervezni az utolsó momentumig. Hozzáteszem, a zongoristáknak még inkább nyitottnak kell lenniük, hiszen mi nem vihetjük magunkkal mindenhová a hangszerünket, minden alkalommal más és más zongorán játszunk és még alkalmazkodnunk kell az akusztikához is.

Sokan távolodnak az improvizációtól, pedig az színesíti a művész eszköztárát, felfedezhetjük saját magunkat a műben. Itt nyilván nem arról van szó, hogy hozzáteszünk valamit az eredeti műhöz, plusz hangokat toldunk bele, kijavítjuk a szerzőt, nem. Lehet improvizálni ívet, dinamikát, tempót! Ezek azok az eszközei a művésznek, amelyekkel megmutathatja, mit jelent számára a dallam, amit játszik. Ehhez persze, ahogyan Boris is említette, kell egyfajta elképesztő technikai biztonság, tudás. És persze hit. Ahogyan Paolai Szent Ferenc is elhitte, tud a vízen járni, úgy el kell hinni, képesek vagyunk rá. Ha elvesztjük a hitet, elsüllyedünk.

Számomra mindig fontosabb volt a zene áramlása, az érzelmek kifejezése, mint a sterilitás. Azt szeretném átadni a közönségnek, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem az adott mű. Erre igyekszem nevelgetni a tanítványaimat is. Nem csak zeneművészeket, de érző, boldog embereket szeretnék nevelni.

Emlékeztek az első Cziffra-élményetekre?

BJ: Gyakorlatilag születésem óta Cziffra György bűvöletében élek. A családban én vagyok az első klasszikus zenész, édesapám bárzongorista, nagypapám csellistaként még játszott együtt Cziffrával, ő hozta haza a hanglemezeket, állandóan azokat hallgattam. Hamarabb hallottam Lisztet Cziffra átiratban, mint az eredeti művet. Az ő muzsikája „rántott be”, vitt a zongorához. Hosszú éveken át nem is hallgattam mást, csak őt.

Sokáig el sem tudtam képzelni, lehet másképp is játszani, mint ahogyan azt a mester teszi. Idővel persze megtaláltam a saját hangomat, de az is biztos, hogy Cziffra nélkül ma nem lennék az, aki.

BB: Ha jól emlékszem, egy Brahms Paganini átirat volt az első, amit hallottam tőle. Emlékszem, teljesen lenyűgözött a technikája, az a szabadság, ami a játékából áradt. Egészen egyszerűen csodálatos volt. Az átiratai fantasztikusak, de nagy tehetséget igényel a játékuk, nem is képes rá sok zongorista.

Boris Berezovsky (Fotó/Forrás: Cziffra Fesztivál)

Mi kell ahhoz, hogy valaki jól játssza Cziffra átiratait?

BJ: Kell hozzá egyfajta felszabadultság, ahogy Boris mondta, szabadság. Ő ezeket a darabokat a pesti bárokban játszotta, szórakoztatni akart, miközben az átirataiban olyan dolgokat művelt, amit a világon nagyon kevesen tudnak. De kell hozzá tehetség, flexibilitás és gyorsaság nem csak az ujjakban, de fejben is.

Ha ezeket a darabokat túl komolyan vesszük, ha úgy játsszuk, mint egy Beethoven szonátát, elveszti a jellegét.

Ezek karakter darabok, amelyek elkápráztatják a közönséget, miközben – és ez nagyon fontos – nem cirkuszi mutatványként aposztrofálható egyik sem. Különleges, transzcendentális átiratok, Cziffra bűvkörében kell hozzá élni, hogy visszaadhassuk azt, amit visszaadott ő a közönségének a budapesti bárokban, a világ legnagyobb koncerttermeiben, például Liszt átirataiból.

BB: Nagyon kevesen tudnak és tudtak úgy nyúlni Liszt műveihez, ahogyan azt Cziffra tette. Különleges és csodálatos az az interpretáció, ahogyan visszaadta a nagy előd legnépszerűbb darabjait, új szintre emelve azokat.

János, évekkel ezelőtt, amikor elindítottad a Cziffra Györgyhöz köthető eseményeket, koncerteket, fesztiválokat, célod volt, hogy legalább annyian ismerjék itthon a művészt, mint fogadott hazájában, Franciaországban. Most hogy áll ez a törekvésed?

BJ: A munkánk csúcspontja ez az emlékév, de ez nem jelenti azt, hogy ne ápolnánk tovább az örökségét. Szeretnénk a jövő generációjának is megmutatni zsenialitását, az általa is képviselt romantikus gondolkodás létjogosultságát.

Azt hiszem, hogy a komolyzene iránt érdeklődők körében Cziffra György az őt megérdemlő helyre került.

Ebben nagy segítségemre volt számos kiváló művész kollégám, a sajtó, megannyi támogató, de olyan alkotók is, akik nem a klasszikus zene világából érkeztek: például a Szamos Marcipán néhány éve megalkotta a Cziffra-szeletet, a Takler Borászat a művész emlékére alkotta meg a Rubato Cuveé-t. Az elmúlt évek zenei eseményeit prózai, edukációs és tehetség támogató programok is színesítették, hasonlóképpen lesz ez az emlékévben is. A klasszikus zene a legmélyebb érzelmeinket hozza felszínre, ezért beszélgetünk mentolhigiéniás szakemberrel, pszichológussal, képzőművészekkel, művészet- és zenetörténészekkel, tudósokkal, közéleti emberekkel – hiteles személyekkel. A társadalomnak értő és érző emberekre van szüksége, szeretnénk ehhez mi is hozzájárulni a következő egy év eseményeivel. Ha ezt elérjük, hűek lehetünk Cziffra György emlékéhez és munkájához.