Penderecki úgy véli: a zene értelme az, hogy örömöt adjon az embereknek.
A több mint 120, műfajában a komolyzenei avantgardtól a tonális zenealkotásig terjedő mű - köztük négy opera, nyolc szimfónia - alkotójának, karmesternek, zenepedagógusnak a nemzetközi ismertséget a hirosimai atomtámadás áldozatainak emléket állító Gyászének hozta meg 1959-ben.
Leghíresebb alkotásai közé tartozik még a münsteri katedrális megépítésének kétszázadik évfordulója alkalmából szerzett Lukács Passió (1963-1966), valamint az 1970-es gdanski sortűz áldozatainak emlékére született Lengyel Rekviem (1980-1984). Penderecki Magyarországon többször is vezényelt műveinek előadásán.
Debicában született, apja jogász, és lelkes hegedűs volt. A hegedű mellett a kisfiú zongoraleckéket is vett, de nagyapja példáját követve festőnek készült. Filozófiai, művészettörténeti és irodalomtörténeti tanulmányokat is folytatott, de végül a krakkói zeneművészeti főiskolán zeneszerzésből diplomázott. Két évvel később,
1959-ben egy zenei verseny legértékesebb díjait az ő különböző álnevek alatt írt három műve nyerte el, s már fiatalon a zenei avantgárd egyik vezére lett
– életéről itt írtunk részletesen 85. születésnapja apropóján.
Korai műveibe, amelyek Webern, Boulez és Sztravinszkij hatását tükrözik, különleges hangzásokat (zörejeket, zajokat) is belekomponált. A nemzetközi ismertséget a hirosimai atomtámadás áldozatainak emléket állító Gyászének hozta meg számára 1959-ben. Az 1960-ban komponált Anaklasis című művét a münsteri katedrális megépítésének kétszázadik évfordulója alkalmából született Lukács Passió (1963-1966) követte, utóbbi nemcsak újszerűsége, hanem a kommunista országban szokatlan vallásos témaválasztása miatt is feltűnést keltett. Az oratóriumban a kísérletezés mellett barokkos formákat és hagyományos harmóniákat is alkalmazott, egyik alapmotívuma a B-A-C-H hangsor volt. 1967-ben írta Dies Irae (Auschwitz oratórium) című kórusművét.
Penderecki 1972 óta vezényel is, ha csak teheti, saját darabjait is ő dirigálja, mert úgy véli:
nem lehet hiteles zeneszerző, aki nem tudja beleképzelni magát az előadó helyzetébe.
1974-ben született a vallásos tárgyú Magnificat, II. János Pál pápának ajánlotta Te Deumját, később Benedictus című zeneművét is. 2001-ben komponálta Concerto grossóját, a zenetörténet első három csellóra írt versenyművét. Több operát írt (A louduni ördögök, Az elveszett paradicsom, A fekete álarc, Übü király). A háromezer éves Jeruzsálem „születésnapjára” írt Jeruzsálem hét kapuja című monumentális kórusszimfóniájához egy tubafonnak nevezett hangszert is feltalált (bár művét sokan Mahler híres VIII. szimfóniájához hasonlítják, ő maga kevésbé ért ezzel egyet).
Míg Penderecki az 1960-as években felforgatta a zenei világot szokatlan hangközeivel, hangfürtjeivel, szokatlan módon alkalmazott hangszerek korábban ismeretlen hangzásaival, a hetvenes évek közepétől eltávolodott a formabontó technikáktól, egyre „hagyományosabb”, a széles közönség által is befogadható darabokat ír.
1973 és 2008 között nyolc szimfóniát komponált, az 1980-as II. (Karácsony-) szimfóniájától kezdve a romantikus hagyományt is vállalja. 2005-ben befejezett nyolcadik szimfóniáját három évvel később kibővítette, az így született dalciklus német költők verseire íródott.
Zenéje hallható egyebek között a Stephen King regényéből készült, hátborzongató Ragyogásban, az Ördögűző című horrorfilmben, David Lynch Veszett a világ és Inland Empire című alkotásaiban, Andrzej Wajda a katyni mészárlásról szóló történelmi drámájában, Martin Scorsese Viharszigetében és a Twin Peaks tévésorozat 2017-es új évadában. Közös albumot adott ki Jonny Greenwooddal, a Radiohead brit együttes egyik tagjával.
Élete fő művének a dél-lengyelországi Tarnów melletti Luslawicében öt éve megnyílt, a nevét viselő európai zenei központot nevezte. A meggyőződéses környezetbarát zeneszerző-karmester hitvallása szerint „a művész nem igazodhat a tömegízléshez, mert az a végét jelentené. Az embernek azt kell tennie, amiben hisz.”
Muzsikája vezérfonalának az életet és a halált tartja – szerinte mindössze ez a két kérdés fontos.
Kollégánknak Varsóban volt alkalma meghallgatni a zeneszerző 85. születésnapját köszöntő koncertet. Ekkor ezt írta a lengyel mester művészetéről:
„Penderecki »melodistának« tartja magát, és ez rendkívül szórakoztató megjegyzés egy olyan komponistától, aki létrehozta a horrorfilm klasszikus zenei megfelelőjét. Aki nem retteg minden ízében a Polymorphia vagy az Elégia Hirosima áldozatainak emlékére hallgatása közben, az (tiszta szívvel mondom) nem jól hallgatja. Stanley Kubrick és David Lynch jól hallgatta, és miután szerepeltették a filmjeikben, beindították a lengyel komponista karrierjét.
De Penderecki zenéje ennél sokkal több.
A hetvenes években bekövetkező fordulata után a szélesebb közönség számára hallgatható zenét ír, de a stílusváltás nem népszerűségre törekvés, hanem épp ezzel teljesítette be a feladatát: egyszerre kapcsolódik több évszázad zeneirodalmához és a 20. századi ember pszichéjéhez.
Semmi sem változik a zenében, csak az eszköz: a hangzás, és ahogy az létrejön
– vallja. Úgy tűnik az esszencia az avantgárdban és a poszt-avantgárdban ugyanaz.”




hírlevél












